A romániai magyarság jelenkori tudományos világának és közéletének egyik jelentős, markáns egyéniségével lett szegényebb a Magyar Tudományos Akadémia, a nemzet egésze, de még a román művelődés is.

A magát mindig öntudatosan székelynek tartó történettudós 1926-ban született a Maros megyei Kisfülpösön, tanulni a nagyenyedi kollégiumban kezdett, az egyetemet a Bolyai után Leningrádban fejezte be 1954-ben. Történelmet előadó tanár volt a bukaresti pártfőiskolán, majd évekig szerkesztő az ottani akadémiai kiadónál. Munkálkodása 1963-tól vált ismertebbé, amikor a bukaresti akadémiai Történeti Intézet osztályvezetőjeként a nemzetiségtörténeti kutatásokat irányította, s türelmes szervező munkával igyekezett a Románia hivatalosnak tekinthető történelemfelfogásából kiszoruló erdélyi magyar múltnak helyet biztosítani, mind a művelődés-, mind a politikatörténet területén, s egyben nagyszabású magyar forráskiadást is elindítani.

Azok a munkái, amelyek a középkori és koraújkori társadalmi mozgalmakat tárgyalták - így az 1437-38-as bábolnai népi felkelés (1960), vagy a Székely felkelések a XVI. században (1976) - a kor osztályharcos szemléleti kereteiben adtak kiemelt jelentőséget Erdélynek - mondhatjuk: mintegy legitimációs többletet biztosítottak a magyar múlt értékelésében. Nagy fontosságú kiadványegyüttese, az 1983-tól megjelenő, több tudóst is mozgósító Székely Oklevéltár (ún. új sorozata) a szűkebb magyar történettudomány számára alapvető fontosságú, hiszen a sok helyi sajátosságot felmutató székely világ 16-17. századi változatos históriája nemzetünk történeti tudatában bizony régóta frissítésre és megújításra érett. Messze nem merült ki Demény Lajos munkássága székely témák vizsgálatában. Erdély 15-17. századi nemzetközi kapcsolataival épp úgy foglalkozott, mint a művelődés történetével, papírgyártással a tipográfia történetével. Ր találta meg az első román nyomtatványt is. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy szakmai vitái ellenére megbecsült volt a román történetírók körében. De még azon túl is. A nyolcvanas években beletartozott abba a Bukarestben különösen fontos „második nyilvánosságba", amely a Ceaușescu-rendszer kritikáját próbálta megalapozni. Levelező tagja volt a Román Társadalomtudományi Akadémiának.

Az 1989 végi román forradalom után a nemzetiségek oktatásával foglalkozó miniszterhelyettes, majd szenátor, de alapító tagja az RMDSz-nek, újraalapító tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is. November 19-én hunyt el, 23-án temetik Bukarestben. A magyarországi történetkutatás régi kollégáját, barátját, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját (1995) veszítette el személyében.
                                                                                                        (Szász Zoltán)

Forrás: www.mta.hu