A Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának megemlékezése eltávozott külső tagjáról. A nekrológot Egyed Emese, az irodalomtudomány doktora, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Irodalomtudományi Intézetének egyetemi tanára írta.

Kántor Lajos (1937. aug. 7-2017. július 22.), az MTA külső tagja (2013), irodalom- és színháztörténész, a Korunk című kolozsvári folyóirat szerkesztője, majd 1990-2008 között főszerkesztője, számos, a romániai magyarság kulturális életét megjelenítő esemény ötletgazdája, koncepciózus intézmények alapítója életének 80. esztendejében elhunyt. Önmagát fáradhatatlanul képező, tudós és mindenkori jelenében is tájékozott, határozott, nagy munkabírású ember volt, szellemi öröksége az egész magyarság számára jelentős.

Filológus alapképzettségét (magyar nyelv és irodalom szakos stúdiumait a Bolyai Egyetemen) a politikai kontextusra is figyelő bölcsészdoktorival egészítette ki (a Babeş-Bolyain 1972-ben, az erdélyi novellisztika líraiságáról). 2014-ben az MTA külső tagjaként székfoglaló előadását a kisebbségi sors eredményes kultúrpolitikusa, Domokos Géza és a Kriterion Könyvkiadó révén megvalósuló szellemi tér mibenlétéről tartotta.

A kisebbségi helyzetben a kulturális-etnikai csoport számára a jövőteremtő politika csakis sajátos alakokat ölthet: az 1989. decemberi Kiáltó szó egyik kezdeményezőjeként a rendszerváltás kisebbségi magyar ügyeinek egyik szellemi irányítója volt Romániában.

Jelenlét-értelmezése a mindenkori tálentumok felelős megvalósítása volt. Kiváló bölcsész képességeihez ritka lélekjelenlét, elemzőkészség, bátorság járult, szakmai nyitottságát ezért tudta művelődésszervező, sőt intézményteremtő munkásság révén kamatoztatni; nagyszámú szaktanulmány, monográfia és szövegkiadás (több mint hetven szerzői kötet és szerkesztett könyv), de a politikai helyzet szűkösségét érdemben ellensúlyozó rendezvények, sőt gyümölcsöző szakmai kapcsolatok által is.

Felismerte a színház mint esztétikum és politikum által szervezett térben kibontakozó intézmény szerepét - ezt jelzik a kolozsvári színházra vonatkozó kutatásai (egyebek mellett: Kántor Lajos-Kötő József: Magyar színház Erdélyben, 1919-1992; 1994).

A jó értelemben vett lokálpatriotizmus munkása volt (például a Kolozsvár Társaság működtetése, kolozsvári vagy onnan származó értelmiségiek - Szabédi László, Reményik Sándor, Szilágyi Domokos, Cs. Szabó László, Lászlóffy Aladár - pályaképei, Kolozsvár-antológiák révén); a szomszédság történeti értékeinek hasznosításával (korrekt kapcsolatok a románsággal, a magyarság külhoni és határon túli szervezeteivel); továbbá a napló, az útinapló, a kritika, a tárlatmegnyitás, program- és vitaírások, sőt vitatörténet formáinak felhasználásával, a magyarság vagy inkább a magyar értelmiség fáradhatatlan megszólításával.

Láng Gusztávval (irodalomtörténeti fejezetek az akadémiai irodalomtörténetben ill. Romániai magyar irodalom 1945-1970, 1971), Poszler Györggyel (Az erdélyi magyarság száz évéről - Bizonytalan remények és tétova kételyek 2016); kedvenc kulturális intézményei révén vagy egyedül - az írott szó erejével és eleven jelenléttel is - folyamatosan munkálkodott azon, hogy a magyarság belső kommunikációja ne szűnjék meg, hogy a kulturális korszerűség regionális-lokális értékek kölcsönös megismerését jelentse, és hogy a magyarság társadalmi megosztottsága ne vezessen kulturális elszigetelődéshez, katasztrófához. Ezért munkálkodott szívesen tudós és művelődési egyesületekben (az Erdélyi Múzeum-Egyesületben, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságában, a Romániai Írók Szövetségében, a Kolozsvár Társaságban és a sor folytatható).

Összekapcsolva az írott sajtó műhelyét, a Korunk 1990 utáni dinamikus világát az egyetemével, néhány évig tanított is a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara mesterképzőjén, de szívesebben figyelte és népszerűsítette - alternatív ismeretterjesztés módján - az induló tehetségek munkásságát. A cselekvés filozófiáját képviselte: olyan gesztusokkal is, mint a szimbolikus kitüntetés, a Korunk kulcsa (díj) évenkénti odaítélése. Ő maga az elismerő kritikákon túl többek között a Román Akadémia Díja (1974), a Széchenyi-díj (2004); a Pulitzer-emlékdíj (1992), a József Attila-díj (1998); Aranytoll szakírói díj (1997); a Madách Imre-díj (1995) által részesült kitüntető figyelemben.

Író volt, mert élmény és értelmezés egyszeriségét kereste és gyakorolta. A Korunknál valaha feladatul kapott képzőművészeti rovat vezetése számára a művészet sajtó és kritika általi ihletett támogatásává változott (Korunk Galéria, művészeti írások, művészportrék).

Tudós nyugtalanságát nehéz kérdések vizsgálatára irányította, problémaérzékenysége az irodalmi-művelődési, a tudományos életben való eleven jelenlétre sarkallta: a csoport értékteremtő és fogyasztó jelenségeire szociológusi érzékenységgel figyelt, a szövegek, képzőművészeti alkotások, ifjabb-korosabb, tehetséges emberek közelében igyekezett vázolni a magyarság szellemi jövőképeit.

A higgadt mérlegelés akadémikusi függetlenségéből nem engedett, jogát a saját véleményhez kritikusként, sajtósként megőrizte. Miféle művészetkoncepció alapján érdekelték Kántor Lajost éppen a legkritikusabb politikai helyzetre adott (mindenkori) irodalmi és művészeti válaszok? Ő maga tiltakoznék leginkább egyetlen magyarázat megadásától. Szükséges impozáns és eredeti munkásságának sok szempontú tanulmányozása, értékelése.