A KAB hírei
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Szathmáry Eörs
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Kövér György, Poppe László
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Gábos100
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Marosi György
- 15. Matematika és informatika alkalmazásokkal konferencia
- A Magyar Tudomány Ünnepe Temesváron
- A Magyar Tudomány Ünnepe
- Bolyai-Bartók-Kós kerekasztal
- Tehetséggondozó Médiatábor
- Trans-linguistica VII: Applied Linguistics in the Age of AI
- XVI. TUDOMÁNY- ÉS KUTATÁSTÖRTÉNETI KONFERENCIA
- 150 éves a kolozsvári magyar földrajzoktatás
- Vetésforgó 30. A klasszikus magyar irodalom kutatóinak jubileumi találkozója Kolozsváron
- New Tendencies in Architectural and Archaeological Investigation of Castles in Central Europe
- A Játéktér színházszakmai folyóirat rendezvényei a 15. dráMA kortárs színházi találkozón
- XI. Neurológus továbbképző
- A fordító mint kultúra- és irodalomközvetítő - Nemzetközi tudományos konferencia
- Kolozs megye díszpolgára lett Uray Zoltán biológus, vívó, az MTA külső tagja
- ETHNOGRAPHY AND EXPERIENCE műhelykonferencia
- A 95 éves Egyed Ákos történészt díjazták a KMN nyitógáláján
Elnöki beszámoló
Elnöki beszámoló
az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága az első mandátum végén
Tisztelt Tagtársak!
Kedves Vendégeink!
Az első mandátum végén megkerülhetetlen a számvetés. Nem az adatszerű beszámolóra, a pénzügyi elszámolásra gondolok. Azt folyamatosan megtettük az Akadémia Elnökségének, a Pénzügyi Főosztálynak, legutóbb márciusban az Akadémia Felügyelő Testületének. Egy hónappal ezelőtt a Területi Bizottságok évi találkozóján, szintén itt a mi székházunkban mondtuk el, mit végeztünk, milyen terveink és gondjaink vannak. Egyik testület sem talált rá okot, hogy elmarasztaljon bennünket. Ez nem jelenti azt, hogy hibátlan és hiánytalan volt az, ahogy dolgoztunk. De azt talán igen, hogy alapjában jó úton és jó irányban indult el Területi Bizottságunk. és egy új intézmény esetében ez mindennél fontosabb. általánosabb számvetésre gondoltam mostani helyzetünkről. A szabadság 22. évében vagyunk, a KAB hároméves működésének végén. Mit lehet most elmondani „az erdélyi magyar tudományosságról”? Az kétségtelen, hogy noha javult, továbbra sem kedvező a környezet a tudományművelésre. Maga az ország nem arról híres, hogy sokra értékelné a tudást, a tudományt, a tehetséget, a tehetséges fiatalokat. Nem sok gondot, figyelmet és pénzt fordít az oktatásra, még kevesebbet a tudományos képzésre. Akkor meg különösen nem, ha az valamely kisebbség nyelvén történik. Az oktatás, a képzés – hibás európai „trendeket” követve – eltávolodott a közszolgálatiságtól, megfizethető szolgáltatássá vált, gyakran megvásárolható diplomává. A romániai magyar társadalom, a közösség érdekeit képviselő politika sem értékeli, nem értékesíti kellőképpen saját szellemi erőforrásait. Többnyire oda sem figyel rájuk. De követve Makkai püspök tanácsát, ne másban, hanem előbb és mindenekelőtt magunkban keressük helyzetünk okát és a javítás lehetőségeit. Azon nem lehet változtatni, de be kell látni, hogy ha a tudomány teljes térképét nézzük, a másfélmilliós magyarság létszámában és helyzetében is a tudományművelés tekintetében szubkritikus, azaz szakembereink csak kevesen és többnyire egyoldalúan, bizonyos torzulással képviselhetnek bizonyos témákat, tudományterületeket. Vagy egyáltalán nem is képviselnek. Erre a helyzetre van néhány válasz, és ebben szerepe van, szerepe lehet a KAB-nak is: 1. a sokkal nagyobb fokú szervezettség, 2. a világosabb értékrend, az értékek fokozottabb megbecsülése, 3. a szorosabb kapcsolatok, 4. az intenzívebb bekapcsolódás a nemzeti és a nemzetközi szintű képzésbe és kutatásba. Tudjuk, mindnyájan benne voltunk: az elmúlt két évtizedben az intézményesülés általános lázában látványos volt a szakmai csoportok intézményesülése, egyesületek, társaságok alakultak. Az esetek döntő többségében „civil” intézményesülés történt, kutatóintézeteink alig vannak. Pedig az eredményes tudományos kutatás intézetekben folyik, azon belül is csoportok munkájaként. Nem valósult meg Faragó József és Jakó Zsigmond álma, az Erdélyi Magyar Tudományos Intézet. Ezért is fontos volna, mint az Akadémia elnöke is ajánlotta, erősíteni az Erdélyi Múzeum-Egyesület intézeti jellegét, státusát. Közben alig változott az itthoni mellőzés: elmaradt a Román Akadémia nyitása azok irányában, akik magyarként képviselik tudományágukat az ország területén, folytatódott a magyar személyzet kiszorulása, kiszorítása a romániai akadémiai intézetekből, könyvtárakból, az állami felsőoktatási intézményekben sem jutnak kellő kutatási támogatáshoz a magyar oktatók. Elsősorban emiatt maradtak Nyugaton, sokan az Egyesült államokban azok közül az erdélyi fiatalok közül, akiknek 1990 után nyílt alkalmuk külföldi egyetemi képzésre, majd kutatásra. Már ebből az újabb nemzedékből is annyian vannak kint, hogy bőven kitelne belőlük egy színvonalas egyetem tanári kara vagy akár több kutatóintézet személyzete. Tartsuk itthon a fiatalokat? De hogyan? Csak egyetlen ijesztő példa: nemrég az egyik kolozsvári magyar „civil” intézmény álláshirdetésére (adminisztratív munkakör, félállás 4 órai munkaidővel, 100 EUR körüli bérrel) 80-an jelentkeztek, mind 25–35 év közöttiek, többségük (több)diplomás. Kutatóintézetek hiányában, illetve az intézeti műszerezettség hiányában fontos területeken nem lehetséges sem a tudományos képzés, sem az intenzív kutatás: az orvostudományban, a genetikában és sok más területen. Ez is oka annak, hogy nagy számban mennek el fiatalok. és annak is ez az oka, hogy egyoldalúan többen művelnek történeti, társadalomtudományi és elméleti témákat, mint olyanokat, amelyeknek közvetlen hasznosítása lehetne. A kívánatos az volna, ha nemzetközi hatáskörű kutatóintézetek fogadhatnák be a legtehetségesebbeket (ilyenek Magyarországon is működnek, és újak megnyitása várható). A tudomány hatékonyságának megítélésében a K+F képletre szokás hivatkozni, azaz a kutatás és a fejlesztés hatékonyságára. Igazságtalan volnék, ha ennek elvárásait vagy az „impaktfaktort” kérném most számon magunkon, a romániai magyar tudományosságon. Noha az kétségtelenül számon kérhető: mit jelent a mi tevékenységünk a romániai magyar közösségnek? Elkötelezett-e? Hasznos-e? Hogyan hasznosul pl. az orvostudomány, miközben falvak, kórházak maradnak orvosok, minimális orvosi ellátás nélkül? De nem ezt szeretném most kiélezni, hanem egy másik képlet négy elemét: K+K+F+F, azaz: Kritika + Kompetencia + Felelősség + Függetlenség, azt a négy elemet, amely megítélésem szerint hiányzik vagy hiányos a hazai magyar tudományos életben. 1. Az első a kritika, a kritikus szemlélet. Ez a tudomány első ismérve, első feltétele. A Descartes által megfogalmazott módszeres kétely, ennek mindkét eleme: a módszeresség és a kétely. Ez teszi tudománnyá a tudományt. és ez szinte teljesen hiányzik. Hiányzik konferenciákon, ahol zsúfolt program keretében „ledarálják” az előadásokat, így tanulnak meg szerepelni a fiatalok, így szocializálódnak a tudományba. A könyvkiadásban: rengeteg szakkönyv jelenik meg, sok a könyvbemutató, ám szinte egyáltalán nincs könyvkritika. Egyáltalán nem általános a folyóiratok szakmai publikációinak lektoráltatása. így könnyen kap teret a tudománytalanság, sőt a tudományellenesség is. Ez által válhat provincializmussá és dilettantizmussá az, aminek professzionálisnak kellene lennie. Ez tartósíthatja a korábbi évtizedek belterjességét, a valóságos értékrend hiányát. 2. A második összefügg az előzővel: a kompetencia tisztelete. Erdélyben hagyománya, sőt mítosza van a polihisztorságnak. Ez néha a helyzet kényszerével függ össze, azzal is, hogy egy-egy személyre túlságosan nagy szelet jut a tudomány művelésében. De a régi, „született” polihisztorokon és azokon kívül, akiket a helyzet kényszerített erre, ma nálunk egyre általánosabb, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szakmai illetékességet. Sőt vannak, akik úgy gondolják, ők mindenben illetékesek. Elsősorban mindenkinek saját magára kellene vonatkoztatnia a szókratészi elvet: azt kellene tudnia mindenekelőtt, hogy mit nem tud, miben nincs illetékessége. Ezt az olyan helyzetekre is érvényesnek tekintem, amikor valakinek jelölnie kell egy pályatársat valamely tisztségre, véleményeznie, elbírálnia kell valakinek a munkáját, a pályázatát stb. 3. A harmadik: a felelősség. A szabadsággal nem társul az ennek megfelelő felelősségérzet, hiányzik a kettő kényes egyensúlya. Számomra az elmúlt két évtized legnagyobb élményei személyekhez kapcsolódnak: csodálatos emberekkel találkozhattam az egyetemi, akadémiai környezetben. A legnagyobb csalódások is ehhez fűződnek. Igen, vannak csodálatra méltó emberek az elit értelmiségiek körében, és vannak nagyon gyarló emberek is ebben a körben, akikből hiányzik a felelősségérzet. A felelősség hiányát lehet érezni a döntésképtelenségben és a rossz döntésekben, a kibúvásokban és a mások mögé való rejtőzésben, az emberi gyarlóságot a gőgben, az önzésben, az irigységben. A felelősség hiányával hozom összefüggésbe azt is, hogy kis ügyekben is nehezen vállaljuk vagy nem vállaljuk a minimális fegyelmet. Mindenkinek van felelőssége abban, amit vállal vagy nem vállal a szakmában, vállal vagy nem vállal a közéletben, vállal abban, hogy önzetlenül segítse a fiatalokat, és abban, hogy fiatalként tisztelje az idősebbeket. Hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, bízhassunk egymásban. 4. A negyedik elem szintén egy F, a függetlenség, a szellemi autoritás. Az értelmiségi lét alapfeltétele, hogy – miközben tudomásul vesszük egymás felekezeti hovatartozását, ideológiai meggyőződését, politikai orientációját – megőrizzük viszonylagos szellemi függetlenségünket, tárgyilagosságunkat, a tények tiszteletét. Abszolút függetlenség és tárgyilagosság persze nincs, ezért jó, ha legalább sejtjük saját elfogultságainkat. A lojalitás nem jelentheti elveink feladását, az intézménnyel szembeni lojalitás nem jelentheti a vezetők iránti feltétlen szervilizmust. Nagyon megosztottak vagyunk, nagyon szétforgácsolódott az erdélyi magyar társadalom. Ez is része a magyar Erdély történelmének és jelenének. A legtöbb erdélyi „hősnek” van hozzá méltó „ellensége” is. De amikor szakmai kérdésről van szó vagy közösségünkről, a közösség jövőjéről, megengedhetetlen, elfogadhatatlan a türelmetlen, elutasító magatartás. Nekünk, akik részei vagyunk az Akadémia köztestületének, nem lehet más elkötelezettségünk, csak a tudomány és a közösség iránti. Ha egyházi ember volnék, most a szeretetre apellálnék, így viszont a megértésre, a bölcs belátásra, a tiszteletre hivatkozom. Ez akkor is elvárható, ha nem szeretjük egymást. Tisztelt Tagtársak! Kedves Vendégeink! Az a választási ciklus, amelynek most a végére érünk, az első rövid időszak az Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságának életében. Még mindig korai volna véleményt mondani arról, hogy valóban történelminek bizonyul-e az a nevezetes szeptember 28-a, 2007-ben, amikor önök megválasztottak bennünket, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság első vezetőségét. Jelképesen mindenképpen az volt, hiszen ehhez hasonló lépésre még soha nem került sor a Kárpát-medencei magyar tudomány integrálásában. Bizottságunk kettős felhatalmazást és bizalmat érezhetett maga mögött: a romániai köztestületi tagokét, akik szavazatukat adták a választás két fordulójában, valamint a Magyar Tudományos Akadémiáét, amely tudományos súlyával és presztízsével erősíti ebben a térségben is az akadémiai szellemet. A KAB lényegében ebben különbözik minden más hazai szakmai szervezettől: mögötte kizárólag olyanok állnak, akik tudományos fokozattal rendelkeznek, és azzal, hogy köztestületi tagként regisztráltatták magukat az Akadémián, kötődésüket nyilvánították ki az Akadémiához, a magyar tudományosság egészéhez. Szakmai hitelességüket nem lehet kétségbe vonni, és ez magát a testületet is hitelessé teszi. Az Akadémiához való közvetlen tartozás és a területi szerveződés az intézményesülés, a kapcsolatépítés a hálózati együttműködés új lehetőségeit nyitotta meg. Ebben folyamatosan segítségünkre voltak a magyarországi Területi Bizottságok, ezért is azon voltunk, hogy lehetőség szerint az ő jó gyakorlatukhoz, tapasztalataikhoz igazodjunk. Az 1990 után feltűnő és zavaró nemzedéki hiánynak a pótlásában, a fiatalok szakmai és tudományos képzésében szintén az Akadémia programjainak volt fontos szerepük. Fiatalabb kollégáink közvetlenül tapasztalhatták az Akadémia támogatását, és talán emiatt is van az, hogy ők a KAB működésében is több lehetőséget látnak, mint az idősebbek. Egyre nagyobb számban csatlakoznak a köztestületi tagsághoz (3 év alatt közel kétszázzal gyarapodott a köztestületi tagok száma), a szakbizottsági választásokban követett titkos szavazás is a fiatalabbak értékrendjét érvényesíti. A KAB az az intézmény, amelyben az idősebbek méltó elismerésre számíthatnak, a fiatalok pedig bátorításra és a teljesítményüknek megfelelő értékelésre. A kisebbségi közösségek „államhiányos” állapotában nehéz, szinte lehetetlen áthidalni a külön érdekeket, az érdekellentéteket, nehéz föléje emelkedni a sokféle ellenszenvnek, megosztottságnak. Sőt az elit értelmiség részben maga is előidézője ennek a helyzetnek. Sokan gondolják úgy, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és éppen egy, az akadémiai szellemet képviselő testület válhat alkalmassá arra, hogy felülemelkedjék a megosztottságon, hogy közösségi és szakmai kérdésekben feloldja az ellentéteket és az elfogultságokat. Mi szándékunk és erőnk szerint ezen munkálkodtunk. De ez még mindig csak a jövő ígérete, a jövő esélye, amennyiben a romániai magyar köztestületnek és a szűkebb testületnek az Akadémia folyamatos és megfelelő támogatásával valóban sikerül betöltenie hivatását. Az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának és magának a Magyar Tudományos Akadémiának ez közös vállalása, közös felelőssége, olyan vállalás és felelősség, amelynek ereje és folyamatossága éppen abban van, hogy átíveli a választási ciklusokat, a személyes mandátumokat. Péntek János
Elnöki beszámoló
az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága az első mandátum végén
Tisztelt Tagtársak!
Kedves Vendégeink!
Az első mandátum végén megkerülhetetlen a számvetés. Nem az adatszerű beszámolóra, a pénzügyi elszámolásra gondolok. Azt folyamatosan megtettük az Akadémia Elnökségének, a Pénzügyi Főosztálynak, legutóbb márciusban az Akadémia Felügyelő Testületének. Egy hónappal ezelőtt a Területi Bizottságok évi találkozóján, szintén itt a mi székházunkban mondtuk el, mit végeztünk, milyen terveink és gondjaink vannak. Egyik testület sem talált rá okot, hogy elmarasztaljon bennünket. Ez nem jelenti azt, hogy hibátlan és hiánytalan volt az, ahogy dolgoztunk. De azt talán igen, hogy alapjában jó úton és jó irányban indult el Területi Bizottságunk. és egy új intézmény esetében ez mindennél fontosabb. általánosabb számvetésre gondoltam mostani helyzetünkről. A szabadság 22. évében vagyunk, a KAB hároméves működésének végén. Mit lehet most elmondani „az erdélyi magyar tudományosságról”? Az kétségtelen, hogy noha javult, továbbra sem kedvező a környezet a tudományművelésre. Maga az ország nem arról híres, hogy sokra értékelné a tudást, a tudományt, a tehetséget, a tehetséges fiatalokat. Nem sok gondot, figyelmet és pénzt fordít az oktatásra, még kevesebbet a tudományos képzésre. Akkor meg különösen nem, ha az valamely kisebbség nyelvén történik. Az oktatás, a képzés – hibás európai „trendeket” követve – eltávolodott a közszolgálatiságtól, megfizethető szolgáltatássá vált, gyakran megvásárolható diplomává. A romániai magyar társadalom, a közösség érdekeit képviselő politika sem értékeli, nem értékesíti kellőképpen saját szellemi erőforrásait. Többnyire oda sem figyel rájuk. De követve Makkai püspök tanácsát, ne másban, hanem előbb és mindenekelőtt magunkban keressük helyzetünk okát és a javítás lehetőségeit. Azon nem lehet változtatni, de be kell látni, hogy ha a tudomány teljes térképét nézzük, a másfélmilliós magyarság létszámában és helyzetében is a tudományművelés tekintetében szubkritikus, azaz szakembereink csak kevesen és többnyire egyoldalúan, bizonyos torzulással képviselhetnek bizonyos témákat, tudományterületeket. Vagy egyáltalán nem is képviselnek. Erre a helyzetre van néhány válasz, és ebben szerepe van, szerepe lehet a KAB-nak is: 1. a sokkal nagyobb fokú szervezettség, 2. a világosabb értékrend, az értékek fokozottabb megbecsülése, 3. a szorosabb kapcsolatok, 4. az intenzívebb bekapcsolódás a nemzeti és a nemzetközi szintű képzésbe és kutatásba. Tudjuk, mindnyájan benne voltunk: az elmúlt két évtizedben az intézményesülés általános lázában látványos volt a szakmai csoportok intézményesülése, egyesületek, társaságok alakultak. Az esetek döntő többségében „civil” intézményesülés történt, kutatóintézeteink alig vannak. Pedig az eredményes tudományos kutatás intézetekben folyik, azon belül is csoportok munkájaként. Nem valósult meg Faragó József és Jakó Zsigmond álma, az Erdélyi Magyar Tudományos Intézet. Ezért is fontos volna, mint az Akadémia elnöke is ajánlotta, erősíteni az Erdélyi Múzeum-Egyesület intézeti jellegét, státusát. Közben alig változott az itthoni mellőzés: elmaradt a Román Akadémia nyitása azok irányában, akik magyarként képviselik tudományágukat az ország területén, folytatódott a magyar személyzet kiszorulása, kiszorítása a romániai akadémiai intézetekből, könyvtárakból, az állami felsőoktatási intézményekben sem jutnak kellő kutatási támogatáshoz a magyar oktatók. Elsősorban emiatt maradtak Nyugaton, sokan az Egyesült államokban azok közül az erdélyi fiatalok közül, akiknek 1990 után nyílt alkalmuk külföldi egyetemi képzésre, majd kutatásra. Már ebből az újabb nemzedékből is annyian vannak kint, hogy bőven kitelne belőlük egy színvonalas egyetem tanári kara vagy akár több kutatóintézet személyzete. Tartsuk itthon a fiatalokat? De hogyan? Csak egyetlen ijesztő példa: nemrég az egyik kolozsvári magyar „civil” intézmény álláshirdetésére (adminisztratív munkakör, félállás 4 órai munkaidővel, 100 EUR körüli bérrel) 80-an jelentkeztek, mind 25–35 év közöttiek, többségük (több)diplomás. Kutatóintézetek hiányában, illetve az intézeti műszerezettség hiányában fontos területeken nem lehetséges sem a tudományos képzés, sem az intenzív kutatás: az orvostudományban, a genetikában és sok más területen. Ez is oka annak, hogy nagy számban mennek el fiatalok. és annak is ez az oka, hogy egyoldalúan többen művelnek történeti, társadalomtudományi és elméleti témákat, mint olyanokat, amelyeknek közvetlen hasznosítása lehetne. A kívánatos az volna, ha nemzetközi hatáskörű kutatóintézetek fogadhatnák be a legtehetségesebbeket (ilyenek Magyarországon is működnek, és újak megnyitása várható). A tudomány hatékonyságának megítélésében a K+F képletre szokás hivatkozni, azaz a kutatás és a fejlesztés hatékonyságára. Igazságtalan volnék, ha ennek elvárásait vagy az „impaktfaktort” kérném most számon magunkon, a romániai magyar tudományosságon. Noha az kétségtelenül számon kérhető: mit jelent a mi tevékenységünk a romániai magyar közösségnek? Elkötelezett-e? Hasznos-e? Hogyan hasznosul pl. az orvostudomány, miközben falvak, kórházak maradnak orvosok, minimális orvosi ellátás nélkül? De nem ezt szeretném most kiélezni, hanem egy másik képlet négy elemét: K+K+F+F, azaz: Kritika + Kompetencia + Felelősség + Függetlenség, azt a négy elemet, amely megítélésem szerint hiányzik vagy hiányos a hazai magyar tudományos életben. 1. Az első a kritika, a kritikus szemlélet. Ez a tudomány első ismérve, első feltétele. A Descartes által megfogalmazott módszeres kétely, ennek mindkét eleme: a módszeresség és a kétely. Ez teszi tudománnyá a tudományt. és ez szinte teljesen hiányzik. Hiányzik konferenciákon, ahol zsúfolt program keretében „ledarálják” az előadásokat, így tanulnak meg szerepelni a fiatalok, így szocializálódnak a tudományba. A könyvkiadásban: rengeteg szakkönyv jelenik meg, sok a könyvbemutató, ám szinte egyáltalán nincs könyvkritika. Egyáltalán nem általános a folyóiratok szakmai publikációinak lektoráltatása. így könnyen kap teret a tudománytalanság, sőt a tudományellenesség is. Ez által válhat provincializmussá és dilettantizmussá az, aminek professzionálisnak kellene lennie. Ez tartósíthatja a korábbi évtizedek belterjességét, a valóságos értékrend hiányát. 2. A második összefügg az előzővel: a kompetencia tisztelete. Erdélyben hagyománya, sőt mítosza van a polihisztorságnak. Ez néha a helyzet kényszerével függ össze, azzal is, hogy egy-egy személyre túlságosan nagy szelet jut a tudomány művelésében. De a régi, „született” polihisztorokon és azokon kívül, akiket a helyzet kényszerített erre, ma nálunk egyre általánosabb, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szakmai illetékességet. Sőt vannak, akik úgy gondolják, ők mindenben illetékesek. Elsősorban mindenkinek saját magára kellene vonatkoztatnia a szókratészi elvet: azt kellene tudnia mindenekelőtt, hogy mit nem tud, miben nincs illetékessége. Ezt az olyan helyzetekre is érvényesnek tekintem, amikor valakinek jelölnie kell egy pályatársat valamely tisztségre, véleményeznie, elbírálnia kell valakinek a munkáját, a pályázatát stb. 3. A harmadik: a felelősség. A szabadsággal nem társul az ennek megfelelő felelősségérzet, hiányzik a kettő kényes egyensúlya. Számomra az elmúlt két évtized legnagyobb élményei személyekhez kapcsolódnak: csodálatos emberekkel találkozhattam az egyetemi, akadémiai környezetben. A legnagyobb csalódások is ehhez fűződnek. Igen, vannak csodálatra méltó emberek az elit értelmiségiek körében, és vannak nagyon gyarló emberek is ebben a körben, akikből hiányzik a felelősségérzet. A felelősség hiányát lehet érezni a döntésképtelenségben és a rossz döntésekben, a kibúvásokban és a mások mögé való rejtőzésben, az emberi gyarlóságot a gőgben, az önzésben, az irigységben. A felelősség hiányával hozom összefüggésbe azt is, hogy kis ügyekben is nehezen vállaljuk vagy nem vállaljuk a minimális fegyelmet. Mindenkinek van felelőssége abban, amit vállal vagy nem vállal a szakmában, vállal vagy nem vállal a közéletben, vállal abban, hogy önzetlenül segítse a fiatalokat, és abban, hogy fiatalként tisztelje az idősebbeket. Hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, bízhassunk egymásban. 4. A negyedik elem szintén egy F, a függetlenség, a szellemi autoritás. Az értelmiségi lét alapfeltétele, hogy – miközben tudomásul vesszük egymás felekezeti hovatartozását, ideológiai meggyőződését, politikai orientációját – megőrizzük viszonylagos szellemi függetlenségünket, tárgyilagosságunkat, a tények tiszteletét. Abszolút függetlenség és tárgyilagosság persze nincs, ezért jó, ha legalább sejtjük saját elfogultságainkat. A lojalitás nem jelentheti elveink feladását, az intézménnyel szembeni lojalitás nem jelentheti a vezetők iránti feltétlen szervilizmust. Nagyon megosztottak vagyunk, nagyon szétforgácsolódott az erdélyi magyar társadalom. Ez is része a magyar Erdély történelmének és jelenének. A legtöbb erdélyi „hősnek” van hozzá méltó „ellensége” is. De amikor szakmai kérdésről van szó vagy közösségünkről, a közösség jövőjéről, megengedhetetlen, elfogadhatatlan a türelmetlen, elutasító magatartás. Nekünk, akik részei vagyunk az Akadémia köztestületének, nem lehet más elkötelezettségünk, csak a tudomány és a közösség iránti. Ha egyházi ember volnék, most a szeretetre apellálnék, így viszont a megértésre, a bölcs belátásra, a tiszteletre hivatkozom. Ez akkor is elvárható, ha nem szeretjük egymást. Tisztelt Tagtársak! Kedves Vendégeink! Az a választási ciklus, amelynek most a végére érünk, az első rövid időszak az Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságának életében. Még mindig korai volna véleményt mondani arról, hogy valóban történelminek bizonyul-e az a nevezetes szeptember 28-a, 2007-ben, amikor önök megválasztottak bennünket, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság első vezetőségét. Jelképesen mindenképpen az volt, hiszen ehhez hasonló lépésre még soha nem került sor a Kárpát-medencei magyar tudomány integrálásában. Bizottságunk kettős felhatalmazást és bizalmat érezhetett maga mögött: a romániai köztestületi tagokét, akik szavazatukat adták a választás két fordulójában, valamint a Magyar Tudományos Akadémiáét, amely tudományos súlyával és presztízsével erősíti ebben a térségben is az akadémiai szellemet. A KAB lényegében ebben különbözik minden más hazai szakmai szervezettől: mögötte kizárólag olyanok állnak, akik tudományos fokozattal rendelkeznek, és azzal, hogy köztestületi tagként regisztráltatták magukat az Akadémián, kötődésüket nyilvánították ki az Akadémiához, a magyar tudományosság egészéhez. Szakmai hitelességüket nem lehet kétségbe vonni, és ez magát a testületet is hitelessé teszi. Az Akadémiához való közvetlen tartozás és a területi szerveződés az intézményesülés, a kapcsolatépítés a hálózati együttműködés új lehetőségeit nyitotta meg. Ebben folyamatosan segítségünkre voltak a magyarországi Területi Bizottságok, ezért is azon voltunk, hogy lehetőség szerint az ő jó gyakorlatukhoz, tapasztalataikhoz igazodjunk. Az 1990 után feltűnő és zavaró nemzedéki hiánynak a pótlásában, a fiatalok szakmai és tudományos képzésében szintén az Akadémia programjainak volt fontos szerepük. Fiatalabb kollégáink közvetlenül tapasztalhatták az Akadémia támogatását, és talán emiatt is van az, hogy ők a KAB működésében is több lehetőséget látnak, mint az idősebbek. Egyre nagyobb számban csatlakoznak a köztestületi tagsághoz (3 év alatt közel kétszázzal gyarapodott a köztestületi tagok száma), a szakbizottsági választásokban követett titkos szavazás is a fiatalabbak értékrendjét érvényesíti. A KAB az az intézmény, amelyben az idősebbek méltó elismerésre számíthatnak, a fiatalok pedig bátorításra és a teljesítményüknek megfelelő értékelésre. A kisebbségi közösségek „államhiányos” állapotában nehéz, szinte lehetetlen áthidalni a külön érdekeket, az érdekellentéteket, nehéz föléje emelkedni a sokféle ellenszenvnek, megosztottságnak. Sőt az elit értelmiség részben maga is előidézője ennek a helyzetnek. Sokan gondolják úgy, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és éppen egy, az akadémiai szellemet képviselő testület válhat alkalmassá arra, hogy felülemelkedjék a megosztottságon, hogy közösségi és szakmai kérdésekben feloldja az ellentéteket és az elfogultságokat. Mi szándékunk és erőnk szerint ezen munkálkodtunk. De ez még mindig csak a jövő ígérete, a jövő esélye, amennyiben a romániai magyar köztestületnek és a szűkebb testületnek az Akadémia folyamatos és megfelelő támogatásával valóban sikerül betöltenie hivatását. Az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának és magának a Magyar Tudományos Akadémiának ez közös vállalása, közös felelőssége, olyan vállalás és felelősség, amelynek ereje és folyamatossága éppen abban van, hogy átíveli a választási ciklusokat, a személyes mandátumokat. Péntek János