A KAB hírei

EME koszonto

2009. november 20-án Péntek János, a KAB elnöke köszöntő beszédet mondott az EME 150 éves évfordulója alkalmából.

 

 

 

 

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület köszöntése

annak 150 éves évfordulóján*

 

Tisztelt Elnök Urak!

Tisztelt Vendégeink!

Kedves Barátaink!

 

Kőváry László, a kor neves történésze, a múlt értékeire, az általa leírt „régiségekre” utalt, amikor 1852-ben azt az azóta gyakran idézett megállapítását leírta, hogy  „Erdély egy gazdag ismeretlen múzeum.” A magával Erdéllyel összekapcsolódó múzeum képzete a benne élők számára akkor nem sok vigaszt jelenthetett, mint ahogy ma sem lelkesítő, ha valaki, többnyire idegen, ezt a mi hazánkat csupán vagy elsősorban reliktumterületnek, skanzennek vagy vadasparknak látja. Akkor ennek a nagy múzeumnak, a magyar Erdélynek, semmije nem volt, múzeuma sem, csak szétszórt, veszendő kincsei, pedig a Társaság és a Múzeum eszméje és szándéka évszázadok óta benne volt a legjobbak gondolkodásában.

 

A kortársak lelkiállapotát, annak a kornak a hangulatát, amikor az Erdélyi Múzeum-Egyesület létrejött, és amelyet a történészek az önkényuralom vagy az abszolutizmus korának neveznek, bizonyára egy mindannyiunk által ismert, 1857-ben született vers fejezi ki legjobban. Ennek egyetlen versszakát idézem:

„álmodunk mi hihetetlent,

El se merjük mondani.

A holt szeme félig nyitva;

Hátha meg nem volna halva,

S lehetne még valami …”

Az elmúlt 150 évben még legalább két alkalommal került az erdélyi magyarság olyan helyzetbe, amelyre leginkább a Vajda János által A virrasztókban megírt, reménytelennek tűnő virrasztás volt a jellemző. A legutóbbi volt a leghosszabb, négy évtizedig tartott: húsz évvel ezelőtt még nem tudhattuk, hogy halott vagy tetszhalott fölött virrasztunk.

 

 A megalakulás pillanatától kezdve az Egyesület sorsát, vállalható és kötelező szerepeit a történelem terelőfalai, gátjai és korlátai határozták meg. Azt hiszem, elsősorban azért lehet és kell köszönteni az Egyesületet a 150 éves évfordulón, mert szívósan alkalmazkodott a történelmi körülményekhez, mert a mit kell és a mit lehet határai között mindig felismerte a saját feladatait. Hogy mindjárt a kezdet kezdetén szerepet vállalt pl. a kolozsvári egyetem előkészítésében és megalapításában, és aztán másfajta szerepet vállalt, amikor a hiányzó egyetemet kellett pótolnia. Betöltötte a hivatását azzal is, hogy a tudományművelésben életben tartotta az anyanyelv használatát, különös gondot fordított az itt beszélt nyelvi változatok gondozására és tudományos vizsgálatára. A Magyar nyelv évében benne van az EME jubileuma is, és fordítva: az EME jubileuma is indokolja, hogy 2009-et a Magyar nyelv évének tekintsük.

 

A Magyar Tudományos Akadémia romániai köztestületét összefogó területi bizottsága nevében szerepelek itt köszöntőként, de van még két olyan intézmény, amelynek alapítója voltam és szószólója vagyok: az egyik, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, az anyanyelv ügyét képviseli, a másik, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, a fiatal tehetségeket pártfogolja. Az ő nevükben is köszöntöm az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Ezek ugyanis mind közös feladataink, abban a szellemben, ahogy erről az 1843. okt. 8-i „köz ülésén” az Akadémia akkori elnöke, Erdély kormányzója, Teleki József beszélt: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.”[i]

 

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 150 éves múltja nem személytelen intézménytörténet: az alapítókra és a tudósoknak arra a négy-öt nemzedékére emlékezünk elismeréssel és kegyelettel a mai évfordulón, akik itt, ebben a városban, ebben az országnyi nagytájban felelősséggel képviselték és szolgálták közösségüket és a tudományt. Az elismerés, a köszönet és a köszöntés az Egyesület mai tagságát, vezető testületeit, vezetőit és támogatóit is megilleti. Mindannyian tudatában vannak annak, hogy a történelmi feladat és felelősség a jelenre is kiterjed, és még nagyobb súlyt kap a jövőre nézve.

Közös feladat, közös felelősség.

 

                                                                                              Péntek János,

                                                                       a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke

 



* Elhangzott 2009. november 20-án a 150 éves évfordulót ünneplő Tudománynapi Fórumon.



[i] Idézi Körmendy Kinga–Mázi Béla: MTud. 2005.2: 231.

2009. november 20-án Péntek János, a KAB elnöke köszöntő beszédet mondott az EME 150 éves évfordulója alkalmából.

 

 

 

 

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület köszöntése

annak 150 éves évfordulóján*

 

Tisztelt Elnök Urak!

Tisztelt Vendégeink!

Kedves Barátaink!

 

Kőváry László, a kor neves történésze, a múlt értékeire, az általa leírt „régiségekre” utalt, amikor 1852-ben azt az azóta gyakran idézett megállapítását leírta, hogy  „Erdély egy gazdag ismeretlen múzeum.” A magával Erdéllyel összekapcsolódó múzeum képzete a benne élők számára akkor nem sok vigaszt jelenthetett, mint ahogy ma sem lelkesítő, ha valaki, többnyire idegen, ezt a mi hazánkat csupán vagy elsősorban reliktumterületnek, skanzennek vagy vadasparknak látja. Akkor ennek a nagy múzeumnak, a magyar Erdélynek, semmije nem volt, múzeuma sem, csak szétszórt, veszendő kincsei, pedig a Társaság és a Múzeum eszméje és szándéka évszázadok óta benne volt a legjobbak gondolkodásában.

 

A kortársak lelkiállapotát, annak a kornak a hangulatát, amikor az Erdélyi Múzeum-Egyesület létrejött, és amelyet a történészek az önkényuralom vagy az abszolutizmus korának neveznek, bizonyára egy mindannyiunk által ismert, 1857-ben született vers fejezi ki legjobban. Ennek egyetlen versszakát idézem:

„álmodunk mi hihetetlent,

El se merjük mondani.

A holt szeme félig nyitva;

Hátha meg nem volna halva,

S lehetne még valami …”

Az elmúlt 150 évben még legalább két alkalommal került az erdélyi magyarság olyan helyzetbe, amelyre leginkább a Vajda János által A virrasztókban megírt, reménytelennek tűnő virrasztás volt a jellemző. A legutóbbi volt a leghosszabb, négy évtizedig tartott: húsz évvel ezelőtt még nem tudhattuk, hogy halott vagy tetszhalott fölött virrasztunk.

 

 A megalakulás pillanatától kezdve az Egyesület sorsát, vállalható és kötelező szerepeit a történelem terelőfalai, gátjai és korlátai határozták meg. Azt hiszem, elsősorban azért lehet és kell köszönteni az Egyesületet a 150 éves évfordulón, mert szívósan alkalmazkodott a történelmi körülményekhez, mert a mit kell és a mit lehet határai között mindig felismerte a saját feladatait. Hogy mindjárt a kezdet kezdetén szerepet vállalt pl. a kolozsvári egyetem előkészítésében és megalapításában, és aztán másfajta szerepet vállalt, amikor a hiányzó egyetemet kellett pótolnia. Betöltötte a hivatását azzal is, hogy a tudományművelésben életben tartotta az anyanyelv használatát, különös gondot fordított az itt beszélt nyelvi változatok gondozására és tudományos vizsgálatára. A Magyar nyelv évében benne van az EME jubileuma is, és fordítva: az EME jubileuma is indokolja, hogy 2009-et a Magyar nyelv évének tekintsük.

 

A Magyar Tudományos Akadémia romániai köztestületét összefogó területi bizottsága nevében szerepelek itt köszöntőként, de van még két olyan intézmény, amelynek alapítója voltam és szószólója vagyok: az egyik, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, az anyanyelv ügyét képviseli, a másik, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, a fiatal tehetségeket pártfogolja. Az ő nevükben is köszöntöm az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Ezek ugyanis mind közös feladataink, abban a szellemben, ahogy erről az 1843. okt. 8-i „köz ülésén” az Akadémia akkori elnöke, Erdély kormányzója, Teleki József beszélt: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.”[i]

 

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 150 éves múltja nem személytelen intézménytörténet: az alapítókra és a tudósoknak arra a négy-öt nemzedékére emlékezünk elismeréssel és kegyelettel a mai évfordulón, akik itt, ebben a városban, ebben az országnyi nagytájban felelősséggel képviselték és szolgálták közösségüket és a tudományt. Az elismerés, a köszönet és a köszöntés az Egyesület mai tagságát, vezető testületeit, vezetőit és támogatóit is megilleti. Mindannyian tudatában vannak annak, hogy a történelmi feladat és felelősség a jelenre is kiterjed, és még nagyobb súlyt kap a jövőre nézve.

Közös feladat, közös felelősség.

 

                                                                                              Péntek János,

                                                                       a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke

 



* Elhangzott 2009. november 20-án a 150 éves évfordulót ünneplő Tudománynapi Fórumon.



[i] Idézi Körmendy Kinga–Mázi Béla: MTud. 2005.2: 231.