A KAB hírei

Emlékezés Görömbei András professzorra

Görömbei András professzorra emlékeztek a Debreceni Egyetemen 2015. február 6-án, születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Ekkor mutatták be az In memoriam Görömbei András című emlékkönyvet (szerkesztette Baranyai Norbert, Imre László és Takács Miklós). A kötetben Péntek János Továbbható élet és mű vonzáskörében címmel emlékezik Görömbei Andrásra, megidézve és méltatva azt is, hogy egyik alapítója és megértő támasza volt a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak. Az alábbi írás ebben a kötetben jelent meg.


 

 

 

Továbbható élet és mű vonzáskörében

Görömbei András élete és kivételes életműve a maga csodálatra méltó összhangjával válasz és cáfolat több olyan kérdésre és dilemmára, amely korunkban, az Ր életidejében folyamatosan nyugtalanította a szellemi életet. Kezdve azzal a triviálisnak tűnő, ám inkább provokatív kérdéssel, hogy van-e egyáltalán magyar irodalomtudomány, folytatva aztán azzal, hogy az irodalomtudomány tárgya, maga a (magyar) irodalom hogyan ítélhető meg társadalmi szerepvállalásában: lehet-e erősítője a nemzeti önismeretnek, önazonosságnak, képviselője és szószólója a közösségi értékeknek? Ezek a szakmát és az irodalmi közéletet megosztó kérdések számára etikaiak voltak, nemcsak szakmaiak. és etikai volt számára a tudomány, a tudományművelők általános helyzetének megítélése is. Például az arra a kérdésre adható válasz, hogy összeegyeztethetetlen volna-e valóban a tudós patriotizmusa a tudomány nemzetköziségével.  

Az Ր válaszai közvetlenül, explicite is tetten érhetők tanulmányaiban, a Vele készült interjúkban, közvetve pedig a tudósként választott és vállalt témáiban, műveiben, szakmai és közéleti szerepeiben, cselekvéseiben. Abban, hogy a 20. századi népi irodalommal foglalkozott, aztán olyan elkötelezett költőkkel, mint Nagy László, Nagy Gáspár és Csoóri Sándor. és a kisebbségi magyar irodalmakkal: a csehszlovákiaival, az erdélyivel, Sütő Andrással. Olyan vonulata ez a magyar irodalomnak, amely 1990 előtt – közvetlen 20. századi klasszikus előzményeivel (Németh Lászlóval, Illyés Gyulával) együtt – ideológiailag számított ellenzékinek a rendszer számára, 1990 után pedig éppen társadalmi szerepvállalása miatt vált az újraértékelések (rekanonizációk) célpontjává. Jellemző módon Sütő mellett már inkább az író halála után kellett kiállnia Pusztakamaráson, Marosvásárhelyen, Debrecenben. Ahol lehetett, ahol kellett.

Az irodalom nem csak élmény és szellemi inspiráció, hanem ismeret és élet is. Az értő olvasónak, a tudós elemzőnek a lexikonoknál jóval többet és mélyebbet, árnyaltabbat közvetíthet szerzőről, korról, valóságról. 1990 előtt, amikor jóval ritkábbak voltak a mozgás, az utazás, a találkozások alkalmai, Görömbei Andrásnak a Magyarországon kívül élő magyar szerzők művei jelentették nem csupán a kutatás, az elemzés tárgyát, hanem azt az akkor távolinak és néha elveszettnek hitt világot is, amelyben mi, a „kinti” magyarok éltünk. Aki, mint Ր, mélyebbre ásott ezekben a művekben, a sorok és a szövegek mögött és mélyén többet és fontosabbakat tudhatott meg rólunk, ezekről a világokról, mint mi, akik benne éltünk. és nem mindig láthattuk a fától az erdőt.

1990 után végre cselekvően, velünk, „határon túliakkal” közösen vállalhatta föl a magyar nyelv és irodalom, a magyar kultúra ügyét. Végre mi is csatlakozhattunk a szakmai társaságokhoz: a Klaniczay Tibor által alapított Nemzetközi Filológiai (ma: Magyarságtudományi) Társasághoz, a Bárczi Géza nevével fémjelzett Anyanyelvi Konferenciához (ma: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága). A Nemzetközi Filológiai Társaság 1991-es Hungarológiai Kongresszusán Szegeden találkoztunk először, aztán az öt évenként következő további kongresszusokon (Róma, Jyväskylä, Debrecen, Kolozsvár), minden év augusztusában a választmányi üléseken. Számára és számunkra is különösen a debreceni (2006) és a kolozsvári (2011) Hungarológiai Kongresszus vált fontossá és emlékezetessé. Más összetételben 1992-ben az Anyanyelvi Konferencia nagy rendezvényén vehettünk részt Esztergomban, négy évvel később Egerben, 2000-ben Marosvásárhelyen. Még együtt Sütő Andrással, a Sütő megnyitó beszédével, amely drámai körkép volt a magyar nyelv erdélyi helyzetéről. Itt és máshol is tehettük a dolgunkat. Olyan helyszíneken, ahol évtizedekig tiltások és elhallgatások övezték a magyar nyelvet és kultúrát. Ր volt az, akivel mindig öröm volt találkozni, akiben – születésénél, alkatánál, szellemiségénél fogva – első pillanattól érezhette az ember a bizalom határtalanságát, éppen azt, aminek hiánya most – az államhatárok szerepének csökkenésével –, közösségi és intézményi szinten, néha a közszereplők szavaiban és magatartásában, újra kijelöli a határtalanítás határait. Emiatt is nagyon hiányzik az Ր személyes jelenléte.

A debreceni egyetem még a sokszor megidézett győri bencés gimnázium után is ideális helynek bizonyult számára: az egyetemnek a történelmi korszakon felülemelkedő szellemisége, tanárainak tudása és elkötelezettsége, a hallgatók érdeklődése és ragaszkodása. Ezt még mi is érezhettük, akik 1990 előtt csak nagyritkán juthattunk el a híres nyári egyetemre, és mi magunk is hallgathattuk Barta Jánost, Bán Imrét, Julow Viktort, Kovács Kálmánt, Gunda Bélát, de az itt rendszeresen előadó Czine Mihályt is. Ezt az örökséget vitte tovább tanárként és kutatóként Görömbei András. Tanári munkáját és példáját nagyra értékelték hallgatói, az egyetem. Ez annak is bizonyítéka, hogy a nemes elkötelezettség az egyetemen is lehet vonzóbb, hitelesebb és meggyőzőbb, mint a tárgyilagosságként mitizált szenvtelenség. Kutatásaival, tanulmányaival joggal érdemelte ki a tudományos fokozatokat, az akadémiai címeket és más elismeréseket.

Az Akadémia szintén elismerte Görömbei András szakmai kiválóságát, és felismerte emberi, szellemi elhivatottságát is arra, hogy olyan feladatokkal bízza meg, amelyek az Akadémia számára is újak voltak. 1990 után világossá és tudatossá vált a tudománypolitikai reform célja: kulturális nemzeti keretben integrálni a magyar tudomány egészét, magyarként elismerni és összefogni azt is, ami nem magyarországi, növelni a külső régiók magyar tudományosságának presztízsét, kialakítani egy méltányos és hatékony támogatási rendszert. Az Akadémia ezzel meghatározó szerepet vállalt a magyar nemzettudat megújításában, a korszerű önismeret, öntudat, azonosságtudat alakításában, a nemzet, a tudomány és a nyelv kapcsolatának újraértelmezésében. Ezeknek a céloknak a megvalósításában vállalt szerepet, és vált társunkká Görömbei András. Azt folyamatosan érzékelni lehetett és lehet, és Ր is jól tudta, hogy ez nem rövid távú, nem egyirányú és nem egyoldalú folyamat: az anyaország esetében a nemzettudat megújításán, az azonosságtudat erősítésén van a hangsúly, a kisebbségi közösségekben az önismeret, azonosságtudat korszerűségén, korszerűsítésén. Az Ր példája nyomán az Akadémia a maga tekintélyével mindkét oldalon, sőt saját keretében is sokat tehet azért, hogy szinkrónba hozza a most még mindig „belső” és „külső” magyar világot.

A földrajzi közelség, a hagyomány és a szoros személyes kapcsolatok hozták úgy, hogy a kilencvenes években Debrecen, a Debreceni Akadémiai Bizottság lett a hídfőállása e tudománypolitika megvalósításának. Két évenként a DAB volt találkozásaink, a helyzetet és a jövőt mérlegelő konferenciáink színhelye: bemutatkoztunk, ismerkedtünk, és akinek módja volt rá, már élt is a kapcsolatépítés lehetőségével. Számomra nagyon sokat jelentettek ezek a megújított kapcsolatok a kolozsvári hungarológiai (nyelvészeti, irodalomtudományi, néprajz) tanszékek építésében. A személyes, majd fokozatosan intézményesülő egyetemi és akadémiai kapcsolatok tették lehetővé azt is, hogy fiatal erdélyi kutatók a debreceni egyetemi tanszékeken szerezhessenek doktori fokozatot. Többüknek éppen Ր lehetett a beavató mestere.

1996-ban jött létre az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság az áldott emlékű Berényi Dénes vezetésével. Az a megtiszteltetés ért, hogy Görömbei András és más kiváló kollégák mellett ebbe én is meghívást kaptam. Tíz évvel később elnökként már Ր vehette át a bizottság vezetését, és a következő öt évben az ehhez társuló Domus Kuratórium elnöki funkcióját is betöltötte. Méltó volt ezekre a kitüntető, felelősségteljes és sok fáradsággal járó megbízatásokra. De ki is lehetett volna más, aki annyira ismerte volna ezt a szétszórt, mégis közeli, magyar „külföldet”? A mi gondjainkat, a mi lehetőségeinket, bennünket magunkat?

Nem volt könnyű dolga. A Bizottság és a Kuratórium döntéseit mi is megnehezítettük: nőtt a támogatás iránt többé vagy kevésbé indokoltan folyamodók száma, miközben évről évre szűkült a rendelkezésre álló forráskeret. Különösen a műhelytámogatások méltányos és célszerű elosztása okozott gondot, aztán a Domus-pályázatok odaítélése, a régiók és a nemzedékek, a tudományterületek közötti elfogadható arány kialakítása, a pályamunkák tárgyilagos értékelése. Az ezekre a dilemmákra adott válaszként is értékelhető a 2008-ban kiadott reprezentatív kötet: értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Ennek szerzői olyan ismert kutatók voltak, akik részesei lehettek az akadémiai támogatásnak. A kötetnek Görömbei András volt a felelős kiadója, és az előszót is Ր írta A nemzeti önismeret értékei címmel. Ez is olyan szöveg, amely akár hitvallásnak is tekinthető a nemzeti önismeret, azonosságtudat vonatkozásában. Olvasható programként, és olvasható tanulságaként azoknak a tanulmányoknak, amelyek a kötetben helyet kaptak. Számára is evidencia volt az, amit a külső régiók nyelvészei összehangolt vizsgálataikkal meggyőzően bizonyítottak, hogy a mi esetünkben „az anyanyelv a nemzeti azonosságtudat legfontosabb eleme” (i. m. 10), és hogy veszélyeztetettségében a nyelv jelképpé magasztosul, és hogy a megmaradás záloga a nyelv és a kultúra megtartása.  Ez volt az alapja annak (és talán a személyes bizalom), hogy irodalomtudósként is nagyon sokra értékelte azokat a Kárpát-medencei kutatásokat, amelyeket a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat nyelvészei végeztek. Րt jóval könnyebb volt meggyőznünk a nyelv regionális értékeiről, a kétnyelvűség előnyeiről, de a nyelvcserében játszott szerepéről is, a határtalanítás szükségességéről, a nyelvmegtartás feltételeiről, mint nyelvészkollégáink némelyikét. Ebben talán az is közrejátszott, hogy Sütő András monográfusaként Pusztakamarás sem volt számára idegen, és Sütő nyelvi gondjaival, nyelvi élményeivel összevetve is igazolva láthatta kutatásaink hitelességét.

öt évre terjedő elnöki működésének összefoglalása és értékelése a 2011-ben kiadott Nemzeti önismeret. Az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tevékenysége című kötet. Aki a közelében volt ebben az öt évben, netán együtt is dolgozhatott Vele, az láthatta – és ezt ez a szerény könyv is tükrözi –, hogy Görömbei András távolról sem a szerepében, még kevésbé a szerepének élt, nem a szervező vagy feladatokat meghatározó elnök volt. Mások számára is példamutató volt és lehet, akik ebben a Kárpát-medencei magyar világban vállalnak közfeladatot, amit Görömbei András Sütőtől is hallhatott, hogy az önismeret: honismeret is, a helyszín, a helyi közösségek és intézmények közeli ismerete, a gyakori részvétel ezek életében. Ezért voltak az utazásai, kötetben is olvasható ünnepi és alkalmi beszédei. Jelenlétének, szavainak a megértés és a bátorítás volt a lényege. Az a kiváltság pedig utólag sem értékelhető kellőképpen, mert nagyon belső és nagyon szubjektív, hogy éjszakába nyúló, baráti beszélgetésekben erősíthettük egymást, újíthattuk meg egymás iránti bizalmunkat.

A 2004-es esztendő több okból is nevezetessé vált a magyarság számára. Azzal kezdődött, hogy Magyarország bekerült az Európai Unióba. Az anyaország – sok reménnyel és illúzióval – közelebb került Európához, és úgy tűnt, távolodik tőlünk, „nem uniós” magyaroktól. Ez még csak lappangó félelem volt, de az év vége, december 5-e, a népszavazás, meghozta a hideg zuhanyt is azok számára, akik 1990 óta csak illúzióikban éltek, és nem számoltak a realitásokkal. Ez az esemény akkor már közösnek tekintett szakmai társaságainkban is zavart keltett, hiszen kiderült, hogy az összetartozás látszata mögött valójában mély megosztottság húzódik. Néhány nappal később Görömbei Andrással, Gál Sándorral és néhány barátunkkal ennek kínos szégyenét, tagtársaink némelyikének megdöbbenést okozó színvallását élhettük át az Anyanyelvi Konferencia választmányi ülésén.

A 2004-es évnek ezek az eseményei az Akadémiát is befolyásolhatták, arra késztették és bátorították, hogy megerősítse korábbi eltökéltségét, határozottabb lépéseket tegyen a „tudományos állampolgárság” kiterjesztésében. Erre 2006-ban, az Akadémia októberi közgyűlésén került sor azzal a döntéssel, hogy a következő évtől az MTA a magyarországiakhoz hasonló területi bizottságot hoz létre Erdélyben. Ekkor már Görömbei András volt az elnöke a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságnak, Hámori József alelnökként volt illetékes, az Akadémia elnökeként pedig Vizi E. Szilveszter. A döntés véghez vitelét az is elősegítette, hogy 2007. január 1-jétől Románia is uniós tag lett. A helyi szervezésre – bizonyára elsősorban Görömbei András bizalma alapján, hiszen más aligha ismert az MTA vezetéséből – én kaptam felkérést, majd első megválasztott elnöke is én lettem, 2007 szeptemberében. Velünk együtt hivatalos okiratainkban is bejegyzett alapítója lett a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak.

Első mandátumunk idején még folyamatosan velünk lehetett, segített az indulásban, a szervezésben, a Magyar Tudományos Akadémia romániai köztestületi tagjainak összefogásában, kapcsolataink erősítésében. Második mandátumunk már nélküle telik le. Még érezzük jelenlétét mindabban, amit Vele, az Ր támogatásával és szellemiségével hoztunk létre a magyar tudományosság jövőnek szóló, szilárdnak képzelt intézményeiben itt Erdélyben. és már érezzük a hiányát is mostani bizonytalanságainkban.

 

Kolozsvár, 2014. március 2.

                                                                                                          Péntek János

 

Görömbei András professzorra emlékeztek a Debreceni Egyetemen 2015. február 6-án, születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Ekkor mutatták be az In memoriam Görömbei András című emlékkönyvet (szerkesztette Baranyai Norbert, Imre László és Takács Miklós). A kötetben Péntek János Továbbható élet és mű vonzáskörében címmel emlékezik Görömbei Andrásra, megidézve és méltatva azt is, hogy egyik alapítója és megértő támasza volt a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak. Az alábbi írás ebben a kötetben jelent meg.


 

 

 

Továbbható élet és mű vonzáskörében

Görömbei András élete és kivételes életműve a maga csodálatra méltó összhangjával válasz és cáfolat több olyan kérdésre és dilemmára, amely korunkban, az Ր életidejében folyamatosan nyugtalanította a szellemi életet. Kezdve azzal a triviálisnak tűnő, ám inkább provokatív kérdéssel, hogy van-e egyáltalán magyar irodalomtudomány, folytatva aztán azzal, hogy az irodalomtudomány tárgya, maga a (magyar) irodalom hogyan ítélhető meg társadalmi szerepvállalásában: lehet-e erősítője a nemzeti önismeretnek, önazonosságnak, képviselője és szószólója a közösségi értékeknek? Ezek a szakmát és az irodalmi közéletet megosztó kérdések számára etikaiak voltak, nemcsak szakmaiak. és etikai volt számára a tudomány, a tudományművelők általános helyzetének megítélése is. Például az arra a kérdésre adható válasz, hogy összeegyeztethetetlen volna-e valóban a tudós patriotizmusa a tudomány nemzetköziségével.  

Az Ր válaszai közvetlenül, explicite is tetten érhetők tanulmányaiban, a Vele készült interjúkban, közvetve pedig a tudósként választott és vállalt témáiban, műveiben, szakmai és közéleti szerepeiben, cselekvéseiben. Abban, hogy a 20. századi népi irodalommal foglalkozott, aztán olyan elkötelezett költőkkel, mint Nagy László, Nagy Gáspár és Csoóri Sándor. és a kisebbségi magyar irodalmakkal: a csehszlovákiaival, az erdélyivel, Sütő Andrással. Olyan vonulata ez a magyar irodalomnak, amely 1990 előtt – közvetlen 20. századi klasszikus előzményeivel (Németh Lászlóval, Illyés Gyulával) együtt – ideológiailag számított ellenzékinek a rendszer számára, 1990 után pedig éppen társadalmi szerepvállalása miatt vált az újraértékelések (rekanonizációk) célpontjává. Jellemző módon Sütő mellett már inkább az író halála után kellett kiállnia Pusztakamaráson, Marosvásárhelyen, Debrecenben. Ahol lehetett, ahol kellett.

Az irodalom nem csak élmény és szellemi inspiráció, hanem ismeret és élet is. Az értő olvasónak, a tudós elemzőnek a lexikonoknál jóval többet és mélyebbet, árnyaltabbat közvetíthet szerzőről, korról, valóságról. 1990 előtt, amikor jóval ritkábbak voltak a mozgás, az utazás, a találkozások alkalmai, Görömbei Andrásnak a Magyarországon kívül élő magyar szerzők művei jelentették nem csupán a kutatás, az elemzés tárgyát, hanem azt az akkor távolinak és néha elveszettnek hitt világot is, amelyben mi, a „kinti” magyarok éltünk. Aki, mint Ր, mélyebbre ásott ezekben a művekben, a sorok és a szövegek mögött és mélyén többet és fontosabbakat tudhatott meg rólunk, ezekről a világokról, mint mi, akik benne éltünk. és nem mindig láthattuk a fától az erdőt.

1990 után végre cselekvően, velünk, „határon túliakkal” közösen vállalhatta föl a magyar nyelv és irodalom, a magyar kultúra ügyét. Végre mi is csatlakozhattunk a szakmai társaságokhoz: a Klaniczay Tibor által alapított Nemzetközi Filológiai (ma: Magyarságtudományi) Társasághoz, a Bárczi Géza nevével fémjelzett Anyanyelvi Konferenciához (ma: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága). A Nemzetközi Filológiai Társaság 1991-es Hungarológiai Kongresszusán Szegeden találkoztunk először, aztán az öt évenként következő további kongresszusokon (Róma, Jyväskylä, Debrecen, Kolozsvár), minden év augusztusában a választmányi üléseken. Számára és számunkra is különösen a debreceni (2006) és a kolozsvári (2011) Hungarológiai Kongresszus vált fontossá és emlékezetessé. Más összetételben 1992-ben az Anyanyelvi Konferencia nagy rendezvényén vehettünk részt Esztergomban, négy évvel később Egerben, 2000-ben Marosvásárhelyen. Még együtt Sütő Andrással, a Sütő megnyitó beszédével, amely drámai körkép volt a magyar nyelv erdélyi helyzetéről. Itt és máshol is tehettük a dolgunkat. Olyan helyszíneken, ahol évtizedekig tiltások és elhallgatások övezték a magyar nyelvet és kultúrát. Ր volt az, akivel mindig öröm volt találkozni, akiben – születésénél, alkatánál, szellemiségénél fogva – első pillanattól érezhette az ember a bizalom határtalanságát, éppen azt, aminek hiánya most – az államhatárok szerepének csökkenésével –, közösségi és intézményi szinten, néha a közszereplők szavaiban és magatartásában, újra kijelöli a határtalanítás határait. Emiatt is nagyon hiányzik az Ր személyes jelenléte.

A debreceni egyetem még a sokszor megidézett győri bencés gimnázium után is ideális helynek bizonyult számára: az egyetemnek a történelmi korszakon felülemelkedő szellemisége, tanárainak tudása és elkötelezettsége, a hallgatók érdeklődése és ragaszkodása. Ezt még mi is érezhettük, akik 1990 előtt csak nagyritkán juthattunk el a híres nyári egyetemre, és mi magunk is hallgathattuk Barta Jánost, Bán Imrét, Julow Viktort, Kovács Kálmánt, Gunda Bélát, de az itt rendszeresen előadó Czine Mihályt is. Ezt az örökséget vitte tovább tanárként és kutatóként Görömbei András. Tanári munkáját és példáját nagyra értékelték hallgatói, az egyetem. Ez annak is bizonyítéka, hogy a nemes elkötelezettség az egyetemen is lehet vonzóbb, hitelesebb és meggyőzőbb, mint a tárgyilagosságként mitizált szenvtelenség. Kutatásaival, tanulmányaival joggal érdemelte ki a tudományos fokozatokat, az akadémiai címeket és más elismeréseket.

Az Akadémia szintén elismerte Görömbei András szakmai kiválóságát, és felismerte emberi, szellemi elhivatottságát is arra, hogy olyan feladatokkal bízza meg, amelyek az Akadémia számára is újak voltak. 1990 után világossá és tudatossá vált a tudománypolitikai reform célja: kulturális nemzeti keretben integrálni a magyar tudomány egészét, magyarként elismerni és összefogni azt is, ami nem magyarországi, növelni a külső régiók magyar tudományosságának presztízsét, kialakítani egy méltányos és hatékony támogatási rendszert. Az Akadémia ezzel meghatározó szerepet vállalt a magyar nemzettudat megújításában, a korszerű önismeret, öntudat, azonosságtudat alakításában, a nemzet, a tudomány és a nyelv kapcsolatának újraértelmezésében. Ezeknek a céloknak a megvalósításában vállalt szerepet, és vált társunkká Görömbei András. Azt folyamatosan érzékelni lehetett és lehet, és Ր is jól tudta, hogy ez nem rövid távú, nem egyirányú és nem egyoldalú folyamat: az anyaország esetében a nemzettudat megújításán, az azonosságtudat erősítésén van a hangsúly, a kisebbségi közösségekben az önismeret, azonosságtudat korszerűségén, korszerűsítésén. Az Ր példája nyomán az Akadémia a maga tekintélyével mindkét oldalon, sőt saját keretében is sokat tehet azért, hogy szinkrónba hozza a most még mindig „belső” és „külső” magyar világot.

A földrajzi közelség, a hagyomány és a szoros személyes kapcsolatok hozták úgy, hogy a kilencvenes években Debrecen, a Debreceni Akadémiai Bizottság lett a hídfőállása e tudománypolitika megvalósításának. Két évenként a DAB volt találkozásaink, a helyzetet és a jövőt mérlegelő konferenciáink színhelye: bemutatkoztunk, ismerkedtünk, és akinek módja volt rá, már élt is a kapcsolatépítés lehetőségével. Számomra nagyon sokat jelentettek ezek a megújított kapcsolatok a kolozsvári hungarológiai (nyelvészeti, irodalomtudományi, néprajz) tanszékek építésében. A személyes, majd fokozatosan intézményesülő egyetemi és akadémiai kapcsolatok tették lehetővé azt is, hogy fiatal erdélyi kutatók a debreceni egyetemi tanszékeken szerezhessenek doktori fokozatot. Többüknek éppen Ր lehetett a beavató mestere.

1996-ban jött létre az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság az áldott emlékű Berényi Dénes vezetésével. Az a megtiszteltetés ért, hogy Görömbei András és más kiváló kollégák mellett ebbe én is meghívást kaptam. Tíz évvel később elnökként már Ր vehette át a bizottság vezetését, és a következő öt évben az ehhez társuló Domus Kuratórium elnöki funkcióját is betöltötte. Méltó volt ezekre a kitüntető, felelősségteljes és sok fáradsággal járó megbízatásokra. De ki is lehetett volna más, aki annyira ismerte volna ezt a szétszórt, mégis közeli, magyar „külföldet”? A mi gondjainkat, a mi lehetőségeinket, bennünket magunkat?

Nem volt könnyű dolga. A Bizottság és a Kuratórium döntéseit mi is megnehezítettük: nőtt a támogatás iránt többé vagy kevésbé indokoltan folyamodók száma, miközben évről évre szűkült a rendelkezésre álló forráskeret. Különösen a műhelytámogatások méltányos és célszerű elosztása okozott gondot, aztán a Domus-pályázatok odaítélése, a régiók és a nemzedékek, a tudományterületek közötti elfogadható arány kialakítása, a pályamunkák tárgyilagos értékelése. Az ezekre a dilemmákra adott válaszként is értékelhető a 2008-ban kiadott reprezentatív kötet: értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Ennek szerzői olyan ismert kutatók voltak, akik részesei lehettek az akadémiai támogatásnak. A kötetnek Görömbei András volt a felelős kiadója, és az előszót is Ր írta A nemzeti önismeret értékei címmel. Ez is olyan szöveg, amely akár hitvallásnak is tekinthető a nemzeti önismeret, azonosságtudat vonatkozásában. Olvasható programként, és olvasható tanulságaként azoknak a tanulmányoknak, amelyek a kötetben helyet kaptak. Számára is evidencia volt az, amit a külső régiók nyelvészei összehangolt vizsgálataikkal meggyőzően bizonyítottak, hogy a mi esetünkben „az anyanyelv a nemzeti azonosságtudat legfontosabb eleme” (i. m. 10), és hogy veszélyeztetettségében a nyelv jelképpé magasztosul, és hogy a megmaradás záloga a nyelv és a kultúra megtartása.  Ez volt az alapja annak (és talán a személyes bizalom), hogy irodalomtudósként is nagyon sokra értékelte azokat a Kárpát-medencei kutatásokat, amelyeket a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat nyelvészei végeztek. Րt jóval könnyebb volt meggyőznünk a nyelv regionális értékeiről, a kétnyelvűség előnyeiről, de a nyelvcserében játszott szerepéről is, a határtalanítás szükségességéről, a nyelvmegtartás feltételeiről, mint nyelvészkollégáink némelyikét. Ebben talán az is közrejátszott, hogy Sütő András monográfusaként Pusztakamarás sem volt számára idegen, és Sütő nyelvi gondjaival, nyelvi élményeivel összevetve is igazolva láthatta kutatásaink hitelességét.

öt évre terjedő elnöki működésének összefoglalása és értékelése a 2011-ben kiadott Nemzeti önismeret. Az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tevékenysége című kötet. Aki a közelében volt ebben az öt évben, netán együtt is dolgozhatott Vele, az láthatta – és ezt ez a szerény könyv is tükrözi –, hogy Görömbei András távolról sem a szerepében, még kevésbé a szerepének élt, nem a szervező vagy feladatokat meghatározó elnök volt. Mások számára is példamutató volt és lehet, akik ebben a Kárpát-medencei magyar világban vállalnak közfeladatot, amit Görömbei András Sütőtől is hallhatott, hogy az önismeret: honismeret is, a helyszín, a helyi közösségek és intézmények közeli ismerete, a gyakori részvétel ezek életében. Ezért voltak az utazásai, kötetben is olvasható ünnepi és alkalmi beszédei. Jelenlétének, szavainak a megértés és a bátorítás volt a lényege. Az a kiváltság pedig utólag sem értékelhető kellőképpen, mert nagyon belső és nagyon szubjektív, hogy éjszakába nyúló, baráti beszélgetésekben erősíthettük egymást, újíthattuk meg egymás iránti bizalmunkat.

A 2004-es esztendő több okból is nevezetessé vált a magyarság számára. Azzal kezdődött, hogy Magyarország bekerült az Európai Unióba. Az anyaország – sok reménnyel és illúzióval – közelebb került Európához, és úgy tűnt, távolodik tőlünk, „nem uniós” magyaroktól. Ez még csak lappangó félelem volt, de az év vége, december 5-e, a népszavazás, meghozta a hideg zuhanyt is azok számára, akik 1990 óta csak illúzióikban éltek, és nem számoltak a realitásokkal. Ez az esemény akkor már közösnek tekintett szakmai társaságainkban is zavart keltett, hiszen kiderült, hogy az összetartozás látszata mögött valójában mély megosztottság húzódik. Néhány nappal később Görömbei Andrással, Gál Sándorral és néhány barátunkkal ennek kínos szégyenét, tagtársaink némelyikének megdöbbenést okozó színvallását élhettük át az Anyanyelvi Konferencia választmányi ülésén.

A 2004-es évnek ezek az eseményei az Akadémiát is befolyásolhatták, arra késztették és bátorították, hogy megerősítse korábbi eltökéltségét, határozottabb lépéseket tegyen a „tudományos állampolgárság” kiterjesztésében. Erre 2006-ban, az Akadémia októberi közgyűlésén került sor azzal a döntéssel, hogy a következő évtől az MTA a magyarországiakhoz hasonló területi bizottságot hoz létre Erdélyben. Ekkor már Görömbei András volt az elnöke a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságnak, Hámori József alelnökként volt illetékes, az Akadémia elnökeként pedig Vizi E. Szilveszter. A döntés véghez vitelét az is elősegítette, hogy 2007. január 1-jétől Románia is uniós tag lett. A helyi szervezésre – bizonyára elsősorban Görömbei András bizalma alapján, hiszen más aligha ismert az MTA vezetéséből – én kaptam felkérést, majd első megválasztott elnöke is én lettem, 2007 szeptemberében. Velünk együtt hivatalos okiratainkban is bejegyzett alapítója lett a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak.

Első mandátumunk idején még folyamatosan velünk lehetett, segített az indulásban, a szervezésben, a Magyar Tudományos Akadémia romániai köztestületi tagjainak összefogásában, kapcsolataink erősítésében. Második mandátumunk már nélküle telik le. Még érezzük jelenlétét mindabban, amit Vele, az Ր támogatásával és szellemiségével hoztunk létre a magyar tudományosság jövőnek szóló, szilárdnak képzelt intézményeiben itt Erdélyben. és már érezzük a hiányát is mostani bizonytalanságainkban.

 

Kolozsvár, 2014. március 2.

                                                                                                          Péntek János