A KAB hírei

Honti előadása_kolozsvár

Nyelvrokonságról a tudományosság égisze alatt
 
 
 


KOVáCS HONT IMRE

 
 
Rangos ismeretterjesztő előadást tartott Honti László nyelvtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja hétfőn, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) székházában. A magyar nyelv rokonsága címen meghirdetett előadást az értékek Akadémiája előadássorozat keretében tartotta a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem nyelvészeti professzora.


„200 éve aktualitást képez a szakmán kívüliek felvilágosítása, annak a meghatározása, miként állapíthatjuk meg az egyes nyelvek közti rokonságot” – mondta felvezető szövegében Honti László, aki aggályait fejezte ki, hogy az utóbbi időben egyre többen kételkednek a finnugor nyelvrokonságban, és a török, a sumér, sőt a kecsua nyelvvel is összefüggésbe hozzák a magyar nyelvet.

A professzor a magyar–finn nyelvrokonság tudományos bizonyítékainak egy részét ismertette. A bizonyítás alapjait Sajnovics János, valamint a kolozsvári Gyarmathi Sámuel fektette le, előbbi a magyar–lapp, utóbbi pedig a magyar–finn nyelvi kapcsolatokat boncolgatta. Kettejük munkája úttörő jelentőségű volt – nyelvtörténeti összehasonlító munkájuk az indogermán összehasonlítást is megelőzte –, a tudomány fejlődésével azonban tévedéseikre is fény derült. A nyelvészet korabeli fejlettségi szintje miatt ez nem is meglepő. Ezenkívül megemlítette, hogy a finnugor nyelvcsaládon belül a magyar nyelvtől éppen a finn áll a legtávolabb – a perzsa és az angol nyelv kapcsolatával példázta az előadó a magyar és a finn nyelv „távolságát”.

Honti László az ősnyelvet és az abból származó új nyelvek rokonsági kapcsolatait szabályszerűségekkel szemléltette. Bemutatta a nyelvtörténeti „törvényeket”, amelyeket követve megállapítható, hogy valamely ősnyelvnek mely nyelvek a leszármazottai, ezáltal pedig felismerhető-e két vagy több, mai nyelv között a rokoni kapcsolat. Egyes hangtani változásokra támaszkodva ecsetelte a latin és az újlatin nyelvek kapcsolatát, a germán, a szláv nyelvek közös gyökerét.

Ezt követően tért rá a finnugor nyelvek közti genetikai kapcsolatok szemléltetésére. Az ősnyelv, vagyis a proto-uráli nyelv az időszámításunk előtti 4. évezredben már kialakult, manapság valamivel több, mint 20 millióan beszélik az ebből kialakult finnugor és szamojéd nyelvek valamelyikét. A magyar nyelv legközelebbi rokonai az Ural-vidéki vogul és osztják nyelv.

A finn nyelvvel való rokonságot a korábbi példákhoz hasonlóan mutatta be: az alapszókincsből kiindulva testrészek, számnevek, állatok mai magyar és finn alakját vezette vissza az évezredekkel korábbi finnugor formákra.

„A nyelvrokonság pontosan leírható, egzakt egyeztetéseken alapul” – fejtette ki Honti, igazolva, hogy a török vagy a nevetséges sumér, kecsua, maori stb. vonatkoztatások alaptalanok. Ugyanakkor ecsetelte a nyelvtörténet legnagyobb csapdáit is: ilyenek például az alaktani vagy kiejtésbeli hasonlóságok más nyelvekkel, amelyeknek egyébként nincs közük egymáshoz. Példa erre a magyar pap és a finn pappi szó – amely egész egyértelműen nem tanúskodhat nyelvrokonságról, ugyanis a finnugor alapszókincsben nem szerepelhetett a pap kifejezés, ezen felül pedig mindkét nyelvbe szláv közvetítéssel jutott el –, vagy akár a ki kérdő névmás, amely olaszul chi, franciául pedig qui, de ezek egyezése a magyar szóval véletlen.

Honti László felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelvrokonságot és a genetikai rokonságot nem szabad összetéveszteni. Ezt a hibát a dilettantizmus egyik kiindulópontjaként kezeli az előadó, és hangsúlyozza, hogy a véletlen egybeeséseken alapuló álmagyarázatok helyett a tudományos módszereket kell alkalmaznunk.

 

Forrás: www.szabadság.ro

Nyelvrokonságról a tudományosság égisze alatt
 
 
 


KOVáCS HONT IMRE

 
 
Rangos ismeretterjesztő előadást tartott Honti László nyelvtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja hétfőn, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) székházában. A magyar nyelv rokonsága címen meghirdetett előadást az értékek Akadémiája előadássorozat keretében tartotta a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem nyelvészeti professzora.


„200 éve aktualitást képez a szakmán kívüliek felvilágosítása, annak a meghatározása, miként állapíthatjuk meg az egyes nyelvek közti rokonságot” – mondta felvezető szövegében Honti László, aki aggályait fejezte ki, hogy az utóbbi időben egyre többen kételkednek a finnugor nyelvrokonságban, és a török, a sumér, sőt a kecsua nyelvvel is összefüggésbe hozzák a magyar nyelvet.

A professzor a magyar–finn nyelvrokonság tudományos bizonyítékainak egy részét ismertette. A bizonyítás alapjait Sajnovics János, valamint a kolozsvári Gyarmathi Sámuel fektette le, előbbi a magyar–lapp, utóbbi pedig a magyar–finn nyelvi kapcsolatokat boncolgatta. Kettejük munkája úttörő jelentőségű volt – nyelvtörténeti összehasonlító munkájuk az indogermán összehasonlítást is megelőzte –, a tudomány fejlődésével azonban tévedéseikre is fény derült. A nyelvészet korabeli fejlettségi szintje miatt ez nem is meglepő. Ezenkívül megemlítette, hogy a finnugor nyelvcsaládon belül a magyar nyelvtől éppen a finn áll a legtávolabb – a perzsa és az angol nyelv kapcsolatával példázta az előadó a magyar és a finn nyelv „távolságát”.

Honti László az ősnyelvet és az abból származó új nyelvek rokonsági kapcsolatait szabályszerűségekkel szemléltette. Bemutatta a nyelvtörténeti „törvényeket”, amelyeket követve megállapítható, hogy valamely ősnyelvnek mely nyelvek a leszármazottai, ezáltal pedig felismerhető-e két vagy több, mai nyelv között a rokoni kapcsolat. Egyes hangtani változásokra támaszkodva ecsetelte a latin és az újlatin nyelvek kapcsolatát, a germán, a szláv nyelvek közös gyökerét.

Ezt követően tért rá a finnugor nyelvek közti genetikai kapcsolatok szemléltetésére. Az ősnyelv, vagyis a proto-uráli nyelv az időszámításunk előtti 4. évezredben már kialakult, manapság valamivel több, mint 20 millióan beszélik az ebből kialakult finnugor és szamojéd nyelvek valamelyikét. A magyar nyelv legközelebbi rokonai az Ural-vidéki vogul és osztják nyelv.

A finn nyelvvel való rokonságot a korábbi példákhoz hasonlóan mutatta be: az alapszókincsből kiindulva testrészek, számnevek, állatok mai magyar és finn alakját vezette vissza az évezredekkel korábbi finnugor formákra.

„A nyelvrokonság pontosan leírható, egzakt egyeztetéseken alapul” – fejtette ki Honti, igazolva, hogy a török vagy a nevetséges sumér, kecsua, maori stb. vonatkoztatások alaptalanok. Ugyanakkor ecsetelte a nyelvtörténet legnagyobb csapdáit is: ilyenek például az alaktani vagy kiejtésbeli hasonlóságok más nyelvekkel, amelyeknek egyébként nincs közük egymáshoz. Példa erre a magyar pap és a finn pappi szó – amely egész egyértelműen nem tanúskodhat nyelvrokonságról, ugyanis a finnugor alapszókincsben nem szerepelhetett a pap kifejezés, ezen felül pedig mindkét nyelvbe szláv közvetítéssel jutott el –, vagy akár a ki kérdő névmás, amely olaszul chi, franciául pedig qui, de ezek egyezése a magyar szóval véletlen.

Honti László felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelvrokonságot és a genetikai rokonságot nem szabad összetéveszteni. Ezt a hibát a dilettantizmus egyik kiindulópontjaként kezeli az előadó, és hangsúlyozza, hogy a véletlen egybeeséseken alapuló álmagyarázatok helyett a tudományos módszereket kell alkalmaznunk.

 

Forrás: www.szabadság.ro