A KAB hírei

In memoriam

IN MEMORIAM. Talán a pálma sem bí­rja a hosszas túlterhelést. A sudár törzs a közismert mondás szerint súly alatt nő, de ha túl nagy a teher, kettéroppanhat. Egy szilánkosan hasadt, megtört fatörzs fekete szénnel rajzolt grafikája rémlett fel előttem, amikor meghallottam dr. Wolf Rudolf igazgató, kedves Rudi kollégánk és barátunk halálhí­rét. Most már bizonyos, hogy csupán 57 esztendő adatott a számára itt a földön, hogy sokféle feladatát elvégezze, de azt is jól tudjuk, sok távlatos tervet dédelgetett, tennivalóinak bevégeztét pedig évtizedek múlva remélte. E végtisztességet tevő gyülekezet velem együtt érzi úgy, hogy emberi szemmel nézve fájdalmasan korai a búcsú. Egy tanári és történetkutatói pályát nem í­gy szokás befejezni, félbemaradt munkák csak őrá váró tömkelegével, fölnevelendő diákok seregével, megí­randó tanulmányok dobozokat megtöltő céduláival. Megünnepelt évfordulók kellenek, számvetés, visszatekintés, nyomdából kikerülő művek bemutatói, véndiák-találkozók, konferenciák ”“ mindnyájan ezeket vártuk. És maradunk a kettétört pálma fekete képével, amely azt sugallja, talán nem vigyáztunk eléggé reá, talán túl sok volt a feladat egy ember törékeny erejéhez képest. Nálunk nagyobb hatalom döntött í­gy, és szólí­totta magához a hűséges szolgát. És arra is int, emeljük fel fejünket, tekintsünk túl az emberi közgondolkodás megszokott távlatain és reményein. Gondolkozzunk el azon, hogy egy emberi léptékkel mérve korán félbeszakadt élet is lehet teljes ”“ isteni lépték és látás szerint. Tanári pályája a Szilágyságtól Kolozsvárig, a keze alól kikerült diákok százai mind ennek a teljességnek részei. Mint jó történelemtanár nem elégedett meg a mások által közzétett adatokkal, maga is kutatói feladatokat vállalt, és az sem keserí­tette el, hogy a nyolcvanas évek nem kényeztették publikációs lehetőségekkel. Bizonyára a történetkutatás és közlés ”™89 után megnyí­ló távlatai, a tudományszervezés szabadsága vonzotta az újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet, Nyelv- és Történettudományi szakosztályába, amelynek titkári teendőit látta el a kilencvenes évek elején. Az egyesület honismereti pályázatán első dí­jat nyert Torda város tanácsi jegyzőkönyvét szakszerűen közzétevő munkája, amely az Erdélyi Történelmi Adatok újrainduló sorozatában jelent meg. Tanulmányai, könyvismertetései szintén az EME folyóiratában, konferenciaköteteiben és ünnepi kiadványaiban jelentek meg. Az újraindulás hőskorszaka persze nem csupán elmélyült kutatómunkát és tudományos ülésszakokon való részvételt jelentett, hanem kétkezi intézményépí­tést, azaz könyvtárköltöztetést, kertépí­tést, pincetakarí­tást is, mindez pedig Wolf Rudi munkaereje, szí­vóssága, jókedve, csüggedőket biztató tréfái nélkül elképzelhetetlen volt. Nem elhanyagolható része ez életműve teljességének. Kihasználta a kötöttségektől mentes doktorálás lehetőségét, és a kilencvenes években az erdélyi sóbányászat 17. századi történetéről í­rt értekezésével fokozatot szerzett a kolozsvári egyetemen, ahol aztán több évig óraadó tanárként volt alkalma előadásokat tartani. Igazgatói megbí­zatása azonban nehéz döntés elé állí­totta, és ő teljes erőbedobással az Apáczai gimnáziumot választotta. Taní­tványainak serege tanúsí­thatja, hogy döntése gazdag termést hozott. í–rökké fájlalta, tudom, hogy új munkakörének elfoglaltsága miatt alig fordulhatott meg a levéltárban, ritkán vehette kezébe a számára oly fontos iratokat. Nem adta fel tudományos ambí­cióit, de ilyen irányú terveinek megvalósí­tását a boldog nyugdí­jas évekre halasztotta. Immár álommá foszlott tervei helyett az elvégzett munkáira tekintve bí­zvást elmondhatjuk, teljes életet élt, és őrhelyén halt meg, mint a pompeji katona. Kí­vánhat-e ennél többet egy történelemtanár? Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, egyetemi oktatótársai, történész kollégái és barátai nevében kí­vánom, hazahí­vó Ura részesí­tse őt az örök élet boldogságában. Sipos Gábor (Szabadság, 2008. szeptember 13.)
IN MEMORIAM. Talán a pálma sem bí­rja a hosszas túlterhelést. A sudár törzs a közismert mondás szerint súly alatt nő, de ha túl nagy a teher, kettéroppanhat. Egy szilánkosan hasadt, megtört fatörzs fekete szénnel rajzolt grafikája rémlett fel előttem, amikor meghallottam dr. Wolf Rudolf igazgató, kedves Rudi kollégánk és barátunk halálhí­rét. Most már bizonyos, hogy csupán 57 esztendő adatott a számára itt a földön, hogy sokféle feladatát elvégezze, de azt is jól tudjuk, sok távlatos tervet dédelgetett, tennivalóinak bevégeztét pedig évtizedek múlva remélte. E végtisztességet tevő gyülekezet velem együtt érzi úgy, hogy emberi szemmel nézve fájdalmasan korai a búcsú. Egy tanári és történetkutatói pályát nem í­gy szokás befejezni, félbemaradt munkák csak őrá váró tömkelegével, fölnevelendő diákok seregével, megí­randó tanulmányok dobozokat megtöltő céduláival. Megünnepelt évfordulók kellenek, számvetés, visszatekintés, nyomdából kikerülő művek bemutatói, véndiák-találkozók, konferenciák ”“ mindnyájan ezeket vártuk. És maradunk a kettétört pálma fekete képével, amely azt sugallja, talán nem vigyáztunk eléggé reá, talán túl sok volt a feladat egy ember törékeny erejéhez képest. Nálunk nagyobb hatalom döntött í­gy, és szólí­totta magához a hűséges szolgát. És arra is int, emeljük fel fejünket, tekintsünk túl az emberi közgondolkodás megszokott távlatain és reményein. Gondolkozzunk el azon, hogy egy emberi léptékkel mérve korán félbeszakadt élet is lehet teljes ”“ isteni lépték és látás szerint. Tanári pályája a Szilágyságtól Kolozsvárig, a keze alól kikerült diákok százai mind ennek a teljességnek részei. Mint jó történelemtanár nem elégedett meg a mások által közzétett adatokkal, maga is kutatói feladatokat vállalt, és az sem keserí­tette el, hogy a nyolcvanas évek nem kényeztették publikációs lehetőségekkel. Bizonyára a történetkutatás és közlés ”™89 után megnyí­ló távlatai, a tudományszervezés szabadsága vonzotta az újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet, Nyelv- és Történettudományi szakosztályába, amelynek titkári teendőit látta el a kilencvenes évek elején. Az egyesület honismereti pályázatán első dí­jat nyert Torda város tanácsi jegyzőkönyvét szakszerűen közzétevő munkája, amely az Erdélyi Történelmi Adatok újrainduló sorozatában jelent meg. Tanulmányai, könyvismertetései szintén az EME folyóiratában, konferenciaköteteiben és ünnepi kiadványaiban jelentek meg. Az újraindulás hőskorszaka persze nem csupán elmélyült kutatómunkát és tudományos ülésszakokon való részvételt jelentett, hanem kétkezi intézményépí­tést, azaz könyvtárköltöztetést, kertépí­tést, pincetakarí­tást is, mindez pedig Wolf Rudi munkaereje, szí­vóssága, jókedve, csüggedőket biztató tréfái nélkül elképzelhetetlen volt. Nem elhanyagolható része ez életműve teljességének. Kihasználta a kötöttségektől mentes doktorálás lehetőségét, és a kilencvenes években az erdélyi sóbányászat 17. századi történetéről í­rt értekezésével fokozatot szerzett a kolozsvári egyetemen, ahol aztán több évig óraadó tanárként volt alkalma előadásokat tartani. Igazgatói megbí­zatása azonban nehéz döntés elé állí­totta, és ő teljes erőbedobással az Apáczai gimnáziumot választotta. Taní­tványainak serege tanúsí­thatja, hogy döntése gazdag termést hozott. í–rökké fájlalta, tudom, hogy új munkakörének elfoglaltsága miatt alig fordulhatott meg a levéltárban, ritkán vehette kezébe a számára oly fontos iratokat. Nem adta fel tudományos ambí­cióit, de ilyen irányú terveinek megvalósí­tását a boldog nyugdí­jas évekre halasztotta. Immár álommá foszlott tervei helyett az elvégzett munkáira tekintve bí­zvást elmondhatjuk, teljes életet élt, és őrhelyén halt meg, mint a pompeji katona. Kí­vánhat-e ennél többet egy történelemtanár? Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, egyetemi oktatótársai, történész kollégái és barátai nevében kí­vánom, hazahí­vó Ura részesí­tse őt az örök élet boldogságában. Sipos Gábor (Szabadság, 2008. szeptember 13.)