Kolozsvári Akadémiai Bizottság

Magyar Tudomány Ünnepe

Tudomány: út a világ megismeréséhez

2022. november 11.

Helyszín:

Művészeti Egyetem, Marosvásárhely, Köteles Sámuel utca 6. szám

Program

10.50-11.00

Köszöntések

Megnyitó előadás

11.00-11.45

Kollár László Péter akadémikus, az MTA főtitkára: „Az egyetem feladatáról” 

Szakmai előadások

11.45-12.15

Bessenyei Gedő István (Szatmárnémeti-Marosvásárhely): A tükör lázadása. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a nagybányai-szatmárnémeti társulatban

12.15-12.45

Ungvári Zrínyi Ildikó (Marosvásárhely): A színházi nyilvánosság szerkezetváltozásai. Hatalom, intézmény és test 1945-ben Marosvásárhelyen 

12.45-13.15

Bartha Katalin Ágnes (Kolozsvár): Terek meghatározta színészi identitás

13.15-14.30

Szünet

14.30-15.00

A KAB tudományos díjainak átadása

15.00-15.30

Könyvbemutató, Színháztudományi Szakbizottság

15.30-16.00

Nagy Imola (Marosvásárhely): Emlékezeti folyamatok a kortárs színházban

16.00-16.30

Csizmadia Imola (Marosvásárhely): A néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formája. Újfajta esztétikai érzékenység a helyspecifikus színházi terekben

16.30-17.00

Albert Mária (Marosvásárhely): NYELVRENDEZÉS - A drámafordítás elméleti és gyakorlati kérdéseiről Seprődi Kiss Attila Caragiale fordításai kapcsán

17.00

Gábor Csilla akadémikus, a KAB elnöke: Zárszó

Rezümék

Bessenyei Gedő István (Szatmárnémeti-Marosvásárhely): 

Tükör által, homályosan. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a Harag György utáni szatmárnémeti társulatban

1953-ban, Nagybányán új romániai magyar társulat alakul a Nagybányai Állami Színház keretében (alapítását, 1948-ban, államosítási, intézményfelszámolási hullám előzi meg a vonzáskörébe tartozó tartományban, így a korábbi megyeközpontban, Szatmárnémetiben is). A társulatalapítók egyetlen osztályközösség tagjai, akik saját korábbi tanárukat, Harag Györgyöt kérik fel az új színházi műhely vezetésére. A társulat 1956-ban Szatmárnémetibe költözik (a Nagybányai Állami Színház Szatmári Magyar Tagozataként), egy évvel később pedig önállóan intézményesül (Szatmári Állami Magyar Színház néven). 1968-ban román tagozattal bővül és újra nevet változtat az intézmény (ekkor veszi fel a máig használt Szatmárnémeti Északi Színház nevet). Kutatásomban a társulat öndefiníciói, működési elvei, a rendezői színház szatmári modelljei szempontjából vizsgáltam a társulat történetét, az intézménnyel szembeni, illetve az azon belüli hatalomgyakorlás kérdései mentén, különös tekintettel az utóbbi vonatkozásra. Az eddigiekben már jól dokumentált társulattörténet(ek) diskurzusát továbbgondolva, a társulatot nem, mint egységes, közös akarattal bíró entitást tételeztem, hanem olyan munkaközösségként szemléltem, amelyet folyamatos átrendeződésben lévő belső hatalmi viszonyok strukturálnak, amelyek az intézményszervezést és a művészi munka gyakorlatát egyaránt meghatározzák, közös eredetpontjuk pedig az alapítás előtti, egyetemi évek diákközösségéhez, annak belső hierarchiájához és a tanár-diák viszonyt jellemző státuskülönbségekhez is visszavezethetőek.

Ungvári Zrínyi Ildikó (Marosvásárhely):

A színházi nyilvánosság szerkezetváltozásai. Hatalom, intézmény és test 1945-46-ban Marosvásárhelyen 

Tanulmányomban a hatalom és intézmény viszonyát igyekszem megvizsgálni, a Marosvásárhelyi Székely Színház indulásának idején. A Foucault-i hatalomfelfogást követve, miszerint a hatalom nem rajtunk kívül helyezkedik el és nem is a középpontban kell vizsgálni, a színház  intézményesülésének a színházi nyilvánosság különböző színterein tapasztalható és sejthető megnyilvánulásait kutatom, nagyobb hangsúlyt fektetve a sajtónyilvánosságra, valamint az ott olvasható beszédművekre, továbbá a színházalapítás folyamataiban jól tapasztalható stratégiákra és (beszéd-)cselekre, amelyek főként Tompa Miklós szövegeihez és alakjának legendáriumához kapcsolódnak. A hatalom megképződése, áthelyezése/áthelyeződése, áramlása vizsgálható a korabeli terek elosztásában és intézményesülésében, ahol átrendeződnek a tulajdonjogok – ehhez pedig szükséges a közelmúltbeli, általam vernakuláris színházi háttérnek nevezett jelenség vizsgálata). Tanulmányomban végigkövetem az intézményes, kőszínházi hierarchia kiépülését a színház belső nyilvánosságában: a próbaterekben (színpad, öltöző) és a testben, a jelmez használatában, továbbá az erre vonatkozó instrukciókban. A tanulmány módszertani keretét Foucault és De Certeau hatalomfelfogásának a korabeli intézményesülés és megtestesülés legváltozatosabb folyamataiban való továbbgondolása képezi.

Bartha Katalin Ágnes (Kolozsvár):

Terek meghatározta színészi identitás (Prielle Kornélia hírnevessége) 

Prielle Kornélia (1826–1906) pályájának példája, életének keretei megmutathatják, hogy milyen volt a 19. század második felének magyar társadalmában a tehetséges művésznőt illető elvárás-rendszer, ill. a rendszeres színésznői működés révén megvalósítható társadalmi tekintély. Prielle Kornélia mondhatni pályakezdésétől, főként a negyvenes évek közepétől állandóan az érdeklődés központjában állt. A jelenkori magyar színháztörténetek és lexikon adatok alapján francia társalgási színművek kitűnő szalonszínésznőjeként, ill. a budapesti Nemzeti Színház első örökös tagjaként kanonizálódott. Az adatsorok és szerepköri beskatulyázás egyszerűsítő eljárásai helyett a hat és fél évtizedes aktív színészi pálya mikrodimenzióinak vizsgálata a korabeli színházművészet és színészeti professzió lényegi összetevőinek és társadalmi szerepének megvilágításával kecsegtet. Szakmai identitása formálásának egyik kulcskérdését jelenti a különféle tértapasztalata, térhasználati szokásai, s az ehhez kapcsolódó megszerzett tudás. Az előadás azon kérdés köré épít, hogy hogyan is határozza meg élete terei karrierét? Ehhez a korabeli magyar társulati színtér kereteiben a vendégfellépéseinek térbeli dimenzióit elemzi és színpadon megreált terek kontextusában játékának összetevőit. 

Nagy Imola (Marosvásárhely):

Emlékezeti folyamatok a kortárs színházban

Emlékezeti folyamatok a kortás színházban című dolgozatomban azt szeretném kimutatni, hogy a kortás színháznak kitűntetett helye van az emlékezeti mechanizmusok megfigyelésében, az előadáson belüli működése által – interdiszciplináris megközelítésben.

Nem csak maga az előadás észlelése és értelmezése alapul emlékezeti folyamatokon, hanem a kortárs színháznak az emlékezés olyan regisztereihez van hozzáférése, ami kiemeli más kutatási területek közül. Ami nem reprezentálható arra emlékezni kell, amire emlékezünk nem lehet a maga teljességében reprezentálni, Gerald Sigmund szavaival élve, – s a maradék teszi ki a színház emlékezetét és érzékiségét. Az emlékezés kérdése maga a reprezentálhatóság kérdése.

A kutatásba bevontam a deleuze-i értelememben vett affektum, illetve az affektív fordulat felvetette kérdéseket is. Mivel az előadásban eseményszerűen létrejövő intenzitás vagy affektum nem tartozik per se a reprezentáció rendjéhez, észlelésének előfeltétele a koncentrált figyelem és az empátiának egy kritikai attitűdöt megelőlegező formája. Míg többnyire az ezirányú kutatás elsősorban a szoros értelemben vett performanszokra terjedt ki, én dobozszínházi előadásokból kiindulva szeretném tanulmányozni.

Csizmadia Imola (Marosvásárhely):

A néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formája. Újfajta esztétikai érzékenység a helyspecifikus színházi terekben

A kortárs hely- vagy környezet specifikus (environmentális) színházi terek nemcsak az előadások milyenségét határozzák meg, de igen erőteljesen befolyásolják a nézői létet is. Ezen terek nem annyira ábrázoló jellegűek, mint a hagyományos gyakorlatban. Az előadást nem pusztán az esztétikai szemlélődés puszta tárgyaként mutatják meg, hanem sokkal inkább a néző térbe való bevonásán keresztül, közvetlen érzelmi hatásokat gyakorolva rá. Ennek az „elmozdulásnak”, - amely a reprezentációnak a hagyományos (perspektívaszínpad) térből, a konkrét, a művészi szempontból semleges kontextusba való áthajlását jelenti – jól látható következményei vannak mind a térhasználat, mind a látvány, és nem utolsó sorban a befogadás vonatkozásában. Jelen vizsgálódás a néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formáira próbál meg rávilágítani, ugyanis nem csak a színészi test, de a néző testi tapasztalatai is másként értelmeződnek a különböző paradigmákban. Az írás állítása szerint a nézők szomatikus tapasztalata szoros vonatkozást alakít ki a térbeliséggel, éppen ezért elengedhetetlennek tűnik a térbeliséggel összefüggő problémák feltárása. Azon lényegi elmozdulásra kívánok rámutatni, hogy a hagyományostól eltérő, hely- vagy környezet specifikus színházi terek, miként változtatják meg a nézők szomatikus tapasztalatát és érzékelését, illetve miben nyilvánul meg ezen tereknek a nézőre, és a befogadásra gyakorolt konkrét hatása.

Albert Mária (Marosvásárhely):

NYELVRENDEZÉS- A drámafordítás elméleti és gyakorlati kérdéseiről Seprődi Kiss Attila Caragiale fordításai kapcsán

A tanulmány a nyelvészet és a színháztudomány eszközeit használva elemzi Seprődi Kiss Attila (1941-2008) színházi rendezőnek a román drámaíró, Ion Luca Caragiale műveiből készített magyar fordításait. Kiemelten a Leonida naccsás úr szembesül a reakcióval című egyfelvonásost vizsgálva, a román és magyar szöveg összehasonlító elemzése a reáliák fordítására és a grammatika kontrafaktuálitásokat teremtő képességére koncentrál. A nyelvben megjelenő „ha”-állításoknak is nevezett kontrafaktuálitások elméletét és a mai nyelvtudomány – elsősorban Steven Pinker - nyelvelméletét a dráma- és színházelmélet keretei közé helyezve a vizsgálódás azt igyekszik feltárni, hogy a nyelvi és színházi fordítás, a fordítói és a rendezői, színházcsinálói törekvések hogyan találkoznak és hogyan termékenyítik meg egymást.

Szervezők:

Ungvári-Zrínyi Ildikó

Szikszai Mária