A KAB hírei
- SUMMA Szathmáry Eörs evolúcióbiológussal
- XVI. Kommunikációs Napok
- „Megsperköltem és megékösítöttem szent írásokkal és egyéb szép bölcs mondásokkal.” Műhelykonferencia Heltai Gáspár halálának 450. évfordulója alkalmából
- Társadalomtudományi Seregszemle. Tisztelgés a Magyar Tudomány Ünnepe előtt.
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Marosi György
- SUMMA Nagy László fizikussal, a KAB elnökével
- 150 éves a kolozsvári magyar földrajzoktatás - novemberi események
- Magyarország Nemzeti Atlasza 1. – könyvbemutató
- Egyed Ákos történészt, az MTA külső tagját köszöntötték 95. születésnapja alkalmából
- Tudományos díjakat adtak át a KAB és EME közös tudományünnepi rendezvényén
- Közös ünnepségen tiszteleg a magyar tudomány előtt az EME és a KAB
- MTNE 23. fórum - a Történelem szekció programja
- Megtekinthető a világhálón Szathmáry Eörs kolozsvári előadása
- Mellszobrot avattak Gábos Zoltán fizikusprofesszor emlékére
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Gábos100
- A Magyar Tudomány Ünnepe Temesváron
- FIATAL MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZEK 9. KONFERENCIÁJA
- 15. Matematika és informatika alkalmazásokkal konferencia
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Szathmáry Eörs
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Kövér György, Poppe László
Magyar Tudomány Ünnepe Marosvásárhelyen
Esemény időpontja:
- 2022-11-11 11:00:00
Kolozsvári Akadémiai Bizottság
Magyar Tudomány Ünnepe
Tudomány: út a világ megismeréséhez
2022. november 11.
Helyszín:
Művészeti Egyetem, Marosvásárhely, Köteles Sámuel utca 6. szám
Program
10.50-11.00
Köszöntések
Megnyitó előadás
11.00-11.45
Kollár László Péter akadémikus, az MTA főtitkára: „Az egyetem feladatáról”
Szakmai előadások
11.45-12.15
Bessenyei Gedő István (Szatmárnémeti-Marosvásárhely): A tükör lázadása. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a nagybányai-szatmárnémeti társulatban
12.15-12.45
Ungvári Zrínyi Ildikó (Marosvásárhely): A színházi nyilvánosság szerkezetváltozásai. Hatalom, intézmény és test 1945-ben Marosvásárhelyen
12.45-13.15
Bartha Katalin Ágnes (Kolozsvár): Terek meghatározta színészi identitás
13.15-14.30
Szünet
14.30-15.00
A KAB tudományos díjainak átadása
15.00-15.30
Könyvbemutató, Színháztudományi Szakbizottság
15.30-16.00
Nagy Imola (Marosvásárhely): Emlékezeti folyamatok a kortárs színházban
16.00-16.30
Csizmadia Imola (Marosvásárhely): A néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formája. Újfajta esztétikai érzékenység a helyspecifikus színházi terekben
16.30-17.00
Albert Mária (Marosvásárhely): NYELVRENDEZÉS - A drámafordítás elméleti és gyakorlati kérdéseiről Seprődi Kiss Attila Caragiale fordításai kapcsán
17.00
Gábor Csilla akadémikus, a KAB elnöke: Zárszó
Rezümék
Bessenyei Gedő István (Szatmárnémeti-Marosvásárhely):
Tükör által, homályosan. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a Harag György utáni szatmárnémeti társulatban
1953-ban, Nagybányán új romániai magyar társulat alakul a Nagybányai Állami Színház keretében (alapítását, 1948-ban, államosítási, intézményfelszámolási hullám előzi meg a vonzáskörébe tartozó tartományban, így a korábbi megyeközpontban, Szatmárnémetiben is). A társulatalapítók egyetlen osztályközösség tagjai, akik saját korábbi tanárukat, Harag Györgyöt kérik fel az új színházi műhely vezetésére. A társulat 1956-ban Szatmárnémetibe költözik (a Nagybányai Állami Színház Szatmári Magyar Tagozataként), egy évvel később pedig önállóan intézményesül (Szatmári Állami Magyar Színház néven). 1968-ban román tagozattal bővül és újra nevet változtat az intézmény (ekkor veszi fel a máig használt Szatmárnémeti Északi Színház nevet). Kutatásomban a társulat öndefiníciói, működési elvei, a rendezői színház szatmári modelljei szempontjából vizsgáltam a társulat történetét, az intézménnyel szembeni, illetve az azon belüli hatalomgyakorlás kérdései mentén, különös tekintettel az utóbbi vonatkozásra. Az eddigiekben már jól dokumentált társulattörténet(ek) diskurzusát továbbgondolva, a társulatot nem, mint egységes, közös akarattal bíró entitást tételeztem, hanem olyan munkaközösségként szemléltem, amelyet folyamatos átrendeződésben lévő belső hatalmi viszonyok strukturálnak, amelyek az intézményszervezést és a művészi munka gyakorlatát egyaránt meghatározzák, közös eredetpontjuk pedig az alapítás előtti, egyetemi évek diákközösségéhez, annak belső hierarchiájához és a tanár-diák viszonyt jellemző státuskülönbségekhez is visszavezethetőek.
Ungvári Zrínyi Ildikó (Marosvásárhely):
A színházi nyilvánosság szerkezetváltozásai. Hatalom, intézmény és test 1945-46-ban Marosvásárhelyen
Tanulmányomban a hatalom és intézmény viszonyát igyekszem megvizsgálni, a Marosvásárhelyi Székely Színház indulásának idején. A Foucault-i hatalomfelfogást követve, miszerint a hatalom nem rajtunk kívül helyezkedik el és nem is a középpontban kell vizsgálni, a színház intézményesülésének a színházi nyilvánosság különböző színterein tapasztalható és sejthető megnyilvánulásait kutatom, nagyobb hangsúlyt fektetve a sajtónyilvánosságra, valamint az ott olvasható beszédművekre, továbbá a színházalapítás folyamataiban jól tapasztalható stratégiákra és (beszéd-)cselekre, amelyek főként Tompa Miklós szövegeihez és alakjának legendáriumához kapcsolódnak. A hatalom megképződése, áthelyezése/áthelyeződése, áramlása vizsgálható a korabeli terek elosztásában és intézményesülésében, ahol átrendeződnek a tulajdonjogok – ehhez pedig szükséges a közelmúltbeli, általam vernakuláris színházi háttérnek nevezett jelenség vizsgálata). Tanulmányomban végigkövetem az intézményes, kőszínházi hierarchia kiépülését a színház belső nyilvánosságában: a próbaterekben (színpad, öltöző) és a testben, a jelmez használatában, továbbá az erre vonatkozó instrukciókban. A tanulmány módszertani keretét Foucault és De Certeau hatalomfelfogásának a korabeli intézményesülés és megtestesülés legváltozatosabb folyamataiban való továbbgondolása képezi.
Bartha Katalin Ágnes (Kolozsvár):
Terek meghatározta színészi identitás (Prielle Kornélia hírnevessége)
Prielle Kornélia (1826–1906) pályájának példája, életének keretei megmutathatják, hogy milyen volt a 19. század második felének magyar társadalmában a tehetséges művésznőt illető elvárás-rendszer, ill. a rendszeres színésznői működés révén megvalósítható társadalmi tekintély. Prielle Kornélia mondhatni pályakezdésétől, főként a negyvenes évek közepétől állandóan az érdeklődés központjában állt. A jelenkori magyar színháztörténetek és lexikon adatok alapján francia társalgási színművek kitűnő szalonszínésznőjeként, ill. a budapesti Nemzeti Színház első örökös tagjaként kanonizálódott. Az adatsorok és szerepköri beskatulyázás egyszerűsítő eljárásai helyett a hat és fél évtizedes aktív színészi pálya mikrodimenzióinak vizsgálata a korabeli színházművészet és színészeti professzió lényegi összetevőinek és társadalmi szerepének megvilágításával kecsegtet. Szakmai identitása formálásának egyik kulcskérdését jelenti a különféle tértapasztalata, térhasználati szokásai, s az ehhez kapcsolódó megszerzett tudás. Az előadás azon kérdés köré épít, hogy hogyan is határozza meg élete terei karrierét? Ehhez a korabeli magyar társulati színtér kereteiben a vendégfellépéseinek térbeli dimenzióit elemzi és színpadon megreált terek kontextusában játékának összetevőit.
Nagy Imola (Marosvásárhely):
Emlékezeti folyamatok a kortárs színházban
Emlékezeti folyamatok a kortás színházban című dolgozatomban azt szeretném kimutatni, hogy a kortás színháznak kitűntetett helye van az emlékezeti mechanizmusok megfigyelésében, az előadáson belüli működése által – interdiszciplináris megközelítésben.
Nem csak maga az előadás észlelése és értelmezése alapul emlékezeti folyamatokon, hanem a kortárs színháznak az emlékezés olyan regisztereihez van hozzáférése, ami kiemeli más kutatási területek közül. Ami nem reprezentálható arra emlékezni kell, amire emlékezünk nem lehet a maga teljességében reprezentálni, Gerald Sigmund szavaival élve, – s a maradék teszi ki a színház emlékezetét és érzékiségét. Az emlékezés kérdése maga a reprezentálhatóság kérdése.
A kutatásba bevontam a deleuze-i értelememben vett affektum, illetve az affektív fordulat felvetette kérdéseket is. Mivel az előadásban eseményszerűen létrejövő intenzitás vagy affektum nem tartozik per se a reprezentáció rendjéhez, észlelésének előfeltétele a koncentrált figyelem és az empátiának egy kritikai attitűdöt megelőlegező formája. Míg többnyire az ezirányú kutatás elsősorban a szoros értelemben vett performanszokra terjedt ki, én dobozszínházi előadásokból kiindulva szeretném tanulmányozni.
Csizmadia Imola (Marosvásárhely):
A néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formája. Újfajta esztétikai érzékenység a helyspecifikus színházi terekben
A kortárs hely- vagy környezet specifikus (environmentális) színházi terek nemcsak az előadások milyenségét határozzák meg, de igen erőteljesen befolyásolják a nézői létet is. Ezen terek nem annyira ábrázoló jellegűek, mint a hagyományos gyakorlatban. Az előadást nem pusztán az esztétikai szemlélődés puszta tárgyaként mutatják meg, hanem sokkal inkább a néző térbe való bevonásán keresztül, közvetlen érzelmi hatásokat gyakorolva rá. Ennek az „elmozdulásnak”, - amely a reprezentációnak a hagyományos (perspektívaszínpad) térből, a konkrét, a művészi szempontból semleges kontextusba való áthajlását jelenti – jól látható következményei vannak mind a térhasználat, mind a látvány, és nem utolsó sorban a befogadás vonatkozásában. Jelen vizsgálódás a néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formáira próbál meg rávilágítani, ugyanis nem csak a színészi test, de a néző testi tapasztalatai is másként értelmeződnek a különböző paradigmákban. Az írás állítása szerint a nézők szomatikus tapasztalata szoros vonatkozást alakít ki a térbeliséggel, éppen ezért elengedhetetlennek tűnik a térbeliséggel összefüggő problémák feltárása. Azon lényegi elmozdulásra kívánok rámutatni, hogy a hagyományostól eltérő, hely- vagy környezet specifikus színházi terek, miként változtatják meg a nézők szomatikus tapasztalatát és érzékelését, illetve miben nyilvánul meg ezen tereknek a nézőre, és a befogadásra gyakorolt konkrét hatása.
Albert Mária (Marosvásárhely):
NYELVRENDEZÉS- A drámafordítás elméleti és gyakorlati kérdéseiről Seprődi Kiss Attila Caragiale fordításai kapcsán
A tanulmány a nyelvészet és a színháztudomány eszközeit használva elemzi Seprődi Kiss Attila (1941-2008) színházi rendezőnek a román drámaíró, Ion Luca Caragiale műveiből készített magyar fordításait. Kiemelten a Leonida naccsás úr szembesül a reakcióval című egyfelvonásost vizsgálva, a román és magyar szöveg összehasonlító elemzése a reáliák fordítására és a grammatika kontrafaktuálitásokat teremtő képességére koncentrál. A nyelvben megjelenő „ha”-állításoknak is nevezett kontrafaktuálitások elméletét és a mai nyelvtudomány – elsősorban Steven Pinker - nyelvelméletét a dráma- és színházelmélet keretei közé helyezve a vizsgálódás azt igyekszik feltárni, hogy a nyelvi és színházi fordítás, a fordítói és a rendezői, színházcsinálói törekvések hogyan találkoznak és hogyan termékenyítik meg egymást.
Szervezők:
Ungvári-Zrínyi Ildikó
Szikszai Mária
Kolozsvári Akadémiai Bizottság
Magyar Tudomány Ünnepe
Tudomány: út a világ megismeréséhez
2022. november 11.
Helyszín:
Művészeti Egyetem, Marosvásárhely, Köteles Sámuel utca 6. szám
Program
10.50-11.00
Köszöntések
Megnyitó előadás
11.00-11.45
Kollár László Péter akadémikus, az MTA főtitkára: „Az egyetem feladatáról”
Szakmai előadások
11.45-12.15
Bessenyei Gedő István (Szatmárnémeti-Marosvásárhely): A tükör lázadása. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a nagybányai-szatmárnémeti társulatban
12.15-12.45
Ungvári Zrínyi Ildikó (Marosvásárhely): A színházi nyilvánosság szerkezetváltozásai. Hatalom, intézmény és test 1945-ben Marosvásárhelyen
12.45-13.15
Bartha Katalin Ágnes (Kolozsvár): Terek meghatározta színészi identitás
13.15-14.30
Szünet
14.30-15.00
A KAB tudományos díjainak átadása
15.00-15.30
Könyvbemutató, Színháztudományi Szakbizottság
15.30-16.00
Nagy Imola (Marosvásárhely): Emlékezeti folyamatok a kortárs színházban
16.00-16.30
Csizmadia Imola (Marosvásárhely): A néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formája. Újfajta esztétikai érzékenység a helyspecifikus színházi terekben
16.30-17.00
Albert Mária (Marosvásárhely): NYELVRENDEZÉS - A drámafordítás elméleti és gyakorlati kérdéseiről Seprődi Kiss Attila Caragiale fordításai kapcsán
17.00
Gábor Csilla akadémikus, a KAB elnöke: Zárszó
Rezümék
Bessenyei Gedő István (Szatmárnémeti-Marosvásárhely):
Tükör által, homályosan. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a Harag György utáni szatmárnémeti társulatban
1953-ban, Nagybányán új romániai magyar társulat alakul a Nagybányai Állami Színház keretében (alapítását, 1948-ban, államosítási, intézményfelszámolási hullám előzi meg a vonzáskörébe tartozó tartományban, így a korábbi megyeközpontban, Szatmárnémetiben is). A társulatalapítók egyetlen osztályközösség tagjai, akik saját korábbi tanárukat, Harag Györgyöt kérik fel az új színházi műhely vezetésére. A társulat 1956-ban Szatmárnémetibe költözik (a Nagybányai Állami Színház Szatmári Magyar Tagozataként), egy évvel később pedig önállóan intézményesül (Szatmári Állami Magyar Színház néven). 1968-ban román tagozattal bővül és újra nevet változtat az intézmény (ekkor veszi fel a máig használt Szatmárnémeti Északi Színház nevet). Kutatásomban a társulat öndefiníciói, működési elvei, a rendezői színház szatmári modelljei szempontjából vizsgáltam a társulat történetét, az intézménnyel szembeni, illetve az azon belüli hatalomgyakorlás kérdései mentén, különös tekintettel az utóbbi vonatkozásra. Az eddigiekben már jól dokumentált társulattörténet(ek) diskurzusát továbbgondolva, a társulatot nem, mint egységes, közös akarattal bíró entitást tételeztem, hanem olyan munkaközösségként szemléltem, amelyet folyamatos átrendeződésben lévő belső hatalmi viszonyok strukturálnak, amelyek az intézményszervezést és a művészi munka gyakorlatát egyaránt meghatározzák, közös eredetpontjuk pedig az alapítás előtti, egyetemi évek diákközösségéhez, annak belső hierarchiájához és a tanár-diák viszonyt jellemző státuskülönbségekhez is visszavezethetőek.
Ungvári Zrínyi Ildikó (Marosvásárhely):
A színházi nyilvánosság szerkezetváltozásai. Hatalom, intézmény és test 1945-46-ban Marosvásárhelyen
Tanulmányomban a hatalom és intézmény viszonyát igyekszem megvizsgálni, a Marosvásárhelyi Székely Színház indulásának idején. A Foucault-i hatalomfelfogást követve, miszerint a hatalom nem rajtunk kívül helyezkedik el és nem is a középpontban kell vizsgálni, a színház intézményesülésének a színházi nyilvánosság különböző színterein tapasztalható és sejthető megnyilvánulásait kutatom, nagyobb hangsúlyt fektetve a sajtónyilvánosságra, valamint az ott olvasható beszédművekre, továbbá a színházalapítás folyamataiban jól tapasztalható stratégiákra és (beszéd-)cselekre, amelyek főként Tompa Miklós szövegeihez és alakjának legendáriumához kapcsolódnak. A hatalom megképződése, áthelyezése/áthelyeződése, áramlása vizsgálható a korabeli terek elosztásában és intézményesülésében, ahol átrendeződnek a tulajdonjogok – ehhez pedig szükséges a közelmúltbeli, általam vernakuláris színházi háttérnek nevezett jelenség vizsgálata). Tanulmányomban végigkövetem az intézményes, kőszínházi hierarchia kiépülését a színház belső nyilvánosságában: a próbaterekben (színpad, öltöző) és a testben, a jelmez használatában, továbbá az erre vonatkozó instrukciókban. A tanulmány módszertani keretét Foucault és De Certeau hatalomfelfogásának a korabeli intézményesülés és megtestesülés legváltozatosabb folyamataiban való továbbgondolása képezi.
Bartha Katalin Ágnes (Kolozsvár):
Terek meghatározta színészi identitás (Prielle Kornélia hírnevessége)
Prielle Kornélia (1826–1906) pályájának példája, életének keretei megmutathatják, hogy milyen volt a 19. század második felének magyar társadalmában a tehetséges művésznőt illető elvárás-rendszer, ill. a rendszeres színésznői működés révén megvalósítható társadalmi tekintély. Prielle Kornélia mondhatni pályakezdésétől, főként a negyvenes évek közepétől állandóan az érdeklődés központjában állt. A jelenkori magyar színháztörténetek és lexikon adatok alapján francia társalgási színművek kitűnő szalonszínésznőjeként, ill. a budapesti Nemzeti Színház első örökös tagjaként kanonizálódott. Az adatsorok és szerepköri beskatulyázás egyszerűsítő eljárásai helyett a hat és fél évtizedes aktív színészi pálya mikrodimenzióinak vizsgálata a korabeli színházművészet és színészeti professzió lényegi összetevőinek és társadalmi szerepének megvilágításával kecsegtet. Szakmai identitása formálásának egyik kulcskérdését jelenti a különféle tértapasztalata, térhasználati szokásai, s az ehhez kapcsolódó megszerzett tudás. Az előadás azon kérdés köré épít, hogy hogyan is határozza meg élete terei karrierét? Ehhez a korabeli magyar társulati színtér kereteiben a vendégfellépéseinek térbeli dimenzióit elemzi és színpadon megreált terek kontextusában játékának összetevőit.
Nagy Imola (Marosvásárhely):
Emlékezeti folyamatok a kortárs színházban
Emlékezeti folyamatok a kortás színházban című dolgozatomban azt szeretném kimutatni, hogy a kortás színháznak kitűntetett helye van az emlékezeti mechanizmusok megfigyelésében, az előadáson belüli működése által – interdiszciplináris megközelítésben.
Nem csak maga az előadás észlelése és értelmezése alapul emlékezeti folyamatokon, hanem a kortárs színháznak az emlékezés olyan regisztereihez van hozzáférése, ami kiemeli más kutatási területek közül. Ami nem reprezentálható arra emlékezni kell, amire emlékezünk nem lehet a maga teljességében reprezentálni, Gerald Sigmund szavaival élve, – s a maradék teszi ki a színház emlékezetét és érzékiségét. Az emlékezés kérdése maga a reprezentálhatóság kérdése.
A kutatásba bevontam a deleuze-i értelememben vett affektum, illetve az affektív fordulat felvetette kérdéseket is. Mivel az előadásban eseményszerűen létrejövő intenzitás vagy affektum nem tartozik per se a reprezentáció rendjéhez, észlelésének előfeltétele a koncentrált figyelem és az empátiának egy kritikai attitűdöt megelőlegező formája. Míg többnyire az ezirányú kutatás elsősorban a szoros értelemben vett performanszokra terjedt ki, én dobozszínházi előadásokból kiindulva szeretném tanulmányozni.
Csizmadia Imola (Marosvásárhely):
A néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formája. Újfajta esztétikai érzékenység a helyspecifikus színházi terekben
A kortárs hely- vagy környezet specifikus (environmentális) színházi terek nemcsak az előadások milyenségét határozzák meg, de igen erőteljesen befolyásolják a nézői létet is. Ezen terek nem annyira ábrázoló jellegűek, mint a hagyományos gyakorlatban. Az előadást nem pusztán az esztétikai szemlélődés puszta tárgyaként mutatják meg, hanem sokkal inkább a néző térbe való bevonásán keresztül, közvetlen érzelmi hatásokat gyakorolva rá. Ennek az „elmozdulásnak”, - amely a reprezentációnak a hagyományos (perspektívaszínpad) térből, a konkrét, a művészi szempontból semleges kontextusba való áthajlását jelenti – jól látható következményei vannak mind a térhasználat, mind a látvány, és nem utolsó sorban a befogadás vonatkozásában. Jelen vizsgálódás a néző (esztétikai) tapasztalásának szomatikus formáira próbál meg rávilágítani, ugyanis nem csak a színészi test, de a néző testi tapasztalatai is másként értelmeződnek a különböző paradigmákban. Az írás állítása szerint a nézők szomatikus tapasztalata szoros vonatkozást alakít ki a térbeliséggel, éppen ezért elengedhetetlennek tűnik a térbeliséggel összefüggő problémák feltárása. Azon lényegi elmozdulásra kívánok rámutatni, hogy a hagyományostól eltérő, hely- vagy környezet specifikus színházi terek, miként változtatják meg a nézők szomatikus tapasztalatát és érzékelését, illetve miben nyilvánul meg ezen tereknek a nézőre, és a befogadásra gyakorolt konkrét hatása.
Albert Mária (Marosvásárhely):
NYELVRENDEZÉS- A drámafordítás elméleti és gyakorlati kérdéseiről Seprődi Kiss Attila Caragiale fordításai kapcsán
A tanulmány a nyelvészet és a színháztudomány eszközeit használva elemzi Seprődi Kiss Attila (1941-2008) színházi rendezőnek a román drámaíró, Ion Luca Caragiale műveiből készített magyar fordításait. Kiemelten a Leonida naccsás úr szembesül a reakcióval című egyfelvonásost vizsgálva, a román és magyar szöveg összehasonlító elemzése a reáliák fordítására és a grammatika kontrafaktuálitásokat teremtő képességére koncentrál. A nyelvben megjelenő „ha”-állításoknak is nevezett kontrafaktuálitások elméletét és a mai nyelvtudomány – elsősorban Steven Pinker - nyelvelméletét a dráma- és színházelmélet keretei közé helyezve a vizsgálódás azt igyekszik feltárni, hogy a nyelvi és színházi fordítás, a fordítói és a rendezői, színházcsinálói törekvések hogyan találkoznak és hogyan termékenyítik meg egymást.
Szervezők:
Ungvári-Zrínyi Ildikó
Szikszai Mária