Ha Erdélyben ellátogat Várhelyre, az 1800 évvel ezelőtt virágzó Dacia provincia fővárosában, Colonia Ulpia Traiana Sarmizegetusa templomromjai között sétálhat az arra tévedő turista. A romjaiban is monumentális templomok és szentélyek azonban némák és csak a megfelelő régészeti módszertannal kutatott szentélyek tudnak tárgyi mivoltukban is beszélni hozzánk. Valamivel többet mondanak az ókori ember vallásosságáról a votiv, vallásos feliratok, szobrok és narratív domborművek, amelyek legtöbbször egyéni, ritkábban csoportos, néha ismétlődő, de legtöbbször egyszeri vallásos szertartás emlékét őrzik.

A kötet az első olyan, daciai régészeti forrásokat feldolgozó monográfia, amely a klasszikus, legtöbbször istenekre, istennevekre vagy egy-egy régészeti forráscsoportra fókuszáló kutatás helyett azt vizsgálja: mi a térszakralizáció? Hogyan hoztak létre, tartottak fent vagy szüntettek meg szentélyeket az ókorban? Milyen szerepe volt a politikai és gazdasági elitnek a térszakralizáció fenntartásában? Mi a különbség a kisvallási közösségek szentélyei és a nagy köztéri templomok vallásgyakorlata között?

Ezeket a kérdéseket a kötet egy új, innovatív módszertannal próbálja megválaszolni, amely a régészeti forrásokból kiindulva a kortárs vallástudomány szemszögéből elemzi Dacia szentélyeit, ezáltal az ókori emberek és istenek valláskommunikációjának elemzése révén a kötet párbeszédre sarkallja a mifelénk még ritkán társalgó vallástudomány és régészet művelőit is.

Szabó Csaba: Sanctuaries in Roman Dacia: materiality and religious experience. Oxford, Archaeopress, 2018 (Roman Archaeological Series 49)