A KAB hírei

Péntek János, a KAB elnöke Budapesten és Pozsonyban tartott előadásokat

Az Akadémián október 18-án megrendezett A félezer éves magyar orvosi nyelv című konferencián az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága és a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat képviseletében részt vett, és felszólalt Péntek János. Köszöntésének szövege alább olvasható.

 Október 21-én a pozsonyi egyetem magyar nyelv és irodalomtudományi tanszéke vendégeként Péntek János a Pozsonyi Magyar Intézetben előadást tartott A moldvai "csángó magyar" nyelvjárás címmel.

 

Tisztelt Konferencia!

 Azoknak az intézményeknek a szakmai működése, amelyeknek képviseletében jelen vagyok, és amelyeknek üdvözletét tolmácsolhatom, elsősorban nem a múltra irányul. Ebben talán szerencsésnek mondható munkamegosztás van a nagyobb múltú erdélyi intézményekkel. De akár a magyar nyelv, akár a tudományosság mai helyzetét, szerepköreit vagy mozgásuk kívánatos irányait tekintjük, ebben csak a múlt ismerete igazíthat el bennünket. Azoknak az igényeknek, feltételeknek, elkötelezett személyiségeknek, meghatározó műveknek és intézményeknek az ismerete, amelyek immár fél évezrede éltetik, hatékonnyá teszik a nemzeti nyelv egyik legfontosabb szegmensét, a szaknyelveket, a szaknyelvi regisztereket. és ebben – akárcsak magában a tudományban az orvostudománynak –, kiemelkedő jelentősége van az orvosi nyelvnek.

Az egyik ilyen általam képviselt intézmény a „kisebbségi” (beregszászi, dunaszerdahelyi és pozsonyi, alsóőri, maribori és zágrábi, szabadkai és újvidéki, kolozsvári és sepsiszentgyörgyi) magyar nyelvészek Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózata és ennek erdélyi műhelye, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, amely élőnyelvi kutatásaiban a magyar nyelv mai helyzetét, állapotát, folyamatait vizsgálja, diagnózist készít és terápiát ajánl, esetenként maga próbálja kedvező irányba terelni a nyelvi tervezés eszközeivel. A másik a Magyar Tudományos Akadémia 2007-től működő Kolozsvári Területi Bizottsága, amelynek a tudományszervezés, kapcsolatépítés mellett és ezekkel összekapcsolva kiemelt jelentőségű feladata a magyar szaknyelvek alakítása: a hiányok pótlása, az egységesítés, a közös terminológiai fejlesztés és karbantartás. Mindez alapfeladata a KAB Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában, Bukarestben, Temesváron és Nagyváradon működő szak- és munkabizottságainak.

A külső régiók magyar közösségeinek 20. századi nyelvi és szaknyelvi leépülése és eltávolodása után mindkét általam képviselt intézmény ahhoz a legalább félévezredes, egyedül célravezető mintához tér vissza, Sylvesterhez, Lencsés Györgyhöz, Apáczaihoz, Pápai Párizhoz, Kazinczyhoz, az Akadémiát első elnökként irányító gróf Teleki Józsefhez, amely természetes egységében, közösségében kapcsolta össze alakuló intézményeinket, nyelvi és spirituális, szellemi erőinket: Gyulafehérvárt és Sárvárt, Nagyenyedet és Kassát, Pozsonyt és Kolozsvárt. Bizonyos vagyok abban, hogy a konferencia szervezői és előadói, megjelent hallgatói nem beletörődéssel jöttek el ide, nem beletörődéssel a vég kezdetébe, abba ti., hogy a magyar szaknyelvek kora lealkonyult, hanem hittel és azzal a szakmai, értelmiségi felelősséggel, amelyre példát mutat a múlt, és amelyet mindenkitől elvár a jelen és a jövő.

 A külső régiók magyar közösségeinek nyelvhasználatára, a magyar nyelv helyzetére, a nyelvi folyamatokra vonatkozó több mint két évtizedes, hálózati keretben tíz éves kutatásaink történetét és eredményeit 2011-ben foglaltuk össze reprezentatív kötetben (Benő Attila –Péntek János szerk.: A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Gramma Nyelvi Iroda – Dunaszerdahely, Szabó T. Attila Nyelvi Intézet – Kolozsvár), és mutattuk be az Akadémián november 24-én. Kutatásaink legáltalánosabb következtetése, hogy 1990 után lényegesen megváltozott, javult a nyelv és nyelvi közösségeink helyzete (a szétfejlődést az egységesülés, a közeledés váltotta föl, a nyilvánosságra is kiterjedt a nyelvhasználat köre, általánosan érvényesülhet a köznyelv hatása, szaknyelvi szinten is megindulhatott a közeledés, az egységesülés stb.). Továbbra is változatlanul érvényesül viszont, sőt bizonyos esetekben még fel is gyorsult néhány korábbi kedvezőtlen folyamat: mindenekelőtt a magyar nyelv térvesztése, regressziója a környező expanzív nyelvek és a világnyelv nyomására; a kétnyelvűség kiterjedésével instabil kétnyelvűségi típusok kialakulása a szakmai elit értelmiség körében is (felcserélő; másodnyelvi dominanciájú kétnyelvűség, az anyanyelvi műveltség szintjének csökkenése); az interferenciajelenségek, kontaktuselemek gyarapodása a szakmai nyelvhasználatban is; a magyar nyelv némileg javuló, de még mindig alacsony presztízse.

 Mindezekből adódnak a jól ismert különbségek a magyar szaknyelvek helyzetében az anyaországon belül és a kisebbségi régiók között. Minden külső régióban továbbra is a kiemelt státusban lévő hivatalos nyelvek dominálnak a tudományos képzésben, az intézményi nyelvhasználatban, a publikációkban, a szakmai rendezvényeken; erre helyeződik rá az angol mint a szakmai kommunikáció és érvényesülés világnyelve. Harmadik elemként társul ehhez, a hiány, a leépülés, és az, hogy a meglévő magyar szaknyelvi regiszterek kisebb-nagyobb mértékben elkülönültek az egységes magyar szaknyelvektől, és ez a magyar szakemberek közötti kommunikációt is zavarhatja. A globalizációval, a világnyelv térhódításával kapcsolatos gondok és feladatok közösek, a környező államnyelvek dominanciája, a regiszterbeli hiányok és különbségek a külső régiók gondja. Ez a kettősség némelyekben az aggodalmakat növeli, másokban a magyar szaknyelvek szükségtelenségének a tudatát.

 A nyelv és az egyes nyelvi regiszterek állapota közvetlenül összefügg a nyelv státuszával. Közismert tény, hogy egyenlőtlen státusz esetén az adott országban beszélt nyelvek a hierarchia más és más szintjén helyezkednek el a társadalmi kommunikációban lehetséges, engedélyezett funkcióik szerint. A legmagasabb szinten a tudományok és a felsőfokú képzés (a humán tudományok, majd természettudományok és műszaki tudományok, modern és összetett technológiai szaknyelvek) helyezkednek el, alacsonyabb szinten az ipar és az üzleti világ, aztán a közigazgatás, a foglalkozások és hagyományos technológiák, a közoktatás, legalsó, a beszélőhöz legközelebbi szinten a vallás, a hitélet nyelvisége (nem említve most persze az intim szférát, a család nyelvhasználatát). A jogi, politikai jellegű korlátozás a felső szinteket érinti elsősorban, és ha nincs meg a lehetősége és az igénye a nyelv használatának valamely funkcióban, nincs meg a képzés lehetősége, akkor az ahhoz a funkcióhoz kapcsolódó nyelvi regiszter háttérbe szorul, esetleg teljesen elsorvad. Ez egyébként egy olyan tétel, amelyet Magyarországon is érdemes megfontolni, abban is, hogyan alakítja a tudomány a magyar nyelvhez való viszonyát, milyen funkciókat, értékeket tulajdonít a magyar nyelvnek. Ettől függ egyetemesen is a magyar szaknyelvek, tudományos terminológiák sorsa az integráció és a globalizmus korában.

 Az említett közös Kárpát-medencei vizsgálatok a külső régiók nyelvhasználatában elsődleges jellemzőként nem a szétfejlődést, az anyaországitól való eltávolodást igazolták, hanem a nyelvi hiányt. Nem csupán a másodnyelvi dominanciájú kétnyelvű beszélőnek az egyéni nyelvtudásbeli hiányáról van szó, aki hezitál, keresi a szavakat, alkalmi megoldásként él a rögtönzés vagy a kódváltás lehetőségével, hanem a közösség nyelvi hiányáról a nyelv kiterjedt, fontos regisztereiben. Esetleg teljes nyelvi regiszterek hiányáról. és azt is igazolni lehetett, hogy ez az iskolázott emberre is jellemző, sőt többnyire olyan regiszterekről van szó, amelyek éppen a felsőfokú iskolázottsággal, szakképzéssel kapcsolatosak.

 A magyar szaknyelveket elsődlegesen az oktatás és a nevelés igényli. Ha a nyelv valóban „intellektuális érzékszerv”, akkor elsősorban anyanyelvként, első nyelvként az. Ez a nyelv a legalkalmasabb, a legcélszerűbb az oktatásra, a képzésre, sőt a tudományba való beavatásra is: nem szimbolikusan, nem a nyelvőrzés céljával, hanem kognitív elsődlegessége miatt, kognitív különlegessége miatt és a kultúrával, a hagyománnyal való összefonódása miatt. Mindenesetre a nyelvmegtartás szempontjából alapvető követelmény, hogy a szocializáció az első nyelven, azaz az anyanyelven történjen.

 A mindennapokban és a tudományos kutatásban szakterületenként eltérőek a nyelvi igények. Más ebből a szempontból a hungarológia, amelynek kutatási tárgya is a magyar nyelv, a magyar kultúra. Más az orvostudomány, amelynek orvosi műszere és gyógyító eszköze is a nyelv, a beteg anyanyelve. Néha megfordulhatnak a szerepek. Velem majdnem egykorú erdélyi orvosismerősöm vallotta be nemrég, hogy azóta lett számára igazán fontos az orvos magyar nyelvtudása, amióta maga is orvoshoz jár. A kutató számára felületesen szemlélve csak a szakmai kapcsolatokban fontos a nyelv, pedig – mint a legnagyobbaktól tudjuk – sajátos kognitív struktúrája révén minden nyelv részben eltérő tükre a világnak, és így a valóság eltérő megközelítését teszi lehetővé. és ennek lehetnek olyan előnyei, amelyek a kutatás eredményességében is megmutatkoznak.

A szaknyelveket, mint általában a nyelvet, a használat élteti, ehhez pedig autonóm terekre van szükség, az oktatásban föltétlenül. Olyan intézményekre, intézményen belüli egységekre, amelyek viszonylag szabad terei a nyelvhasználatnak, amelyek nem megengedik, hanem természetessé teszik egyik vagy másik nyelv használatát. Ennek akadályozását példázza a marosvásárhelyi orvostudományi egyetem, amely eddig a több évszázados folytonosságot képviselte, a magyar orvosi szaknyelv oktatásának és használatának színtere lehetett Erdélyben.

 A konferenciának közvetlenül nem témája a jelen. De a kezdeményezők, a szervezők bizonyára nem kizárólag és nem is elsősorban a jeles évfordulók miatt fordultak a múlthoz.  A múlt példája és tanulságai folyamatosan vezetnek át a mai gondokhoz és tennivalókhoz. A megosztható gondokhoz és tennivalókhoz.

 

 

Kolozsvár, 2013. október 6.

 

 Péntek János,

az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának elnöke

Az Akadémián október 18-án megrendezett A félezer éves magyar orvosi nyelv című konferencián az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága és a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat képviseletében részt vett, és felszólalt Péntek János. Köszöntésének szövege alább olvasható.

 Október 21-én a pozsonyi egyetem magyar nyelv és irodalomtudományi tanszéke vendégeként Péntek János a Pozsonyi Magyar Intézetben előadást tartott A moldvai "csángó magyar" nyelvjárás címmel.

 

Tisztelt Konferencia!

 Azoknak az intézményeknek a szakmai működése, amelyeknek képviseletében jelen vagyok, és amelyeknek üdvözletét tolmácsolhatom, elsősorban nem a múltra irányul. Ebben talán szerencsésnek mondható munkamegosztás van a nagyobb múltú erdélyi intézményekkel. De akár a magyar nyelv, akár a tudományosság mai helyzetét, szerepköreit vagy mozgásuk kívánatos irányait tekintjük, ebben csak a múlt ismerete igazíthat el bennünket. Azoknak az igényeknek, feltételeknek, elkötelezett személyiségeknek, meghatározó műveknek és intézményeknek az ismerete, amelyek immár fél évezrede éltetik, hatékonnyá teszik a nemzeti nyelv egyik legfontosabb szegmensét, a szaknyelveket, a szaknyelvi regisztereket. és ebben – akárcsak magában a tudományban az orvostudománynak –, kiemelkedő jelentősége van az orvosi nyelvnek.

Az egyik ilyen általam képviselt intézmény a „kisebbségi” (beregszászi, dunaszerdahelyi és pozsonyi, alsóőri, maribori és zágrábi, szabadkai és újvidéki, kolozsvári és sepsiszentgyörgyi) magyar nyelvészek Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózata és ennek erdélyi műhelye, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, amely élőnyelvi kutatásaiban a magyar nyelv mai helyzetét, állapotát, folyamatait vizsgálja, diagnózist készít és terápiát ajánl, esetenként maga próbálja kedvező irányba terelni a nyelvi tervezés eszközeivel. A másik a Magyar Tudományos Akadémia 2007-től működő Kolozsvári Területi Bizottsága, amelynek a tudományszervezés, kapcsolatépítés mellett és ezekkel összekapcsolva kiemelt jelentőségű feladata a magyar szaknyelvek alakítása: a hiányok pótlása, az egységesítés, a közös terminológiai fejlesztés és karbantartás. Mindez alapfeladata a KAB Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában, Bukarestben, Temesváron és Nagyváradon működő szak- és munkabizottságainak.

A külső régiók magyar közösségeinek 20. századi nyelvi és szaknyelvi leépülése és eltávolodása után mindkét általam képviselt intézmény ahhoz a legalább félévezredes, egyedül célravezető mintához tér vissza, Sylvesterhez, Lencsés Györgyhöz, Apáczaihoz, Pápai Párizhoz, Kazinczyhoz, az Akadémiát első elnökként irányító gróf Teleki Józsefhez, amely természetes egységében, közösségében kapcsolta össze alakuló intézményeinket, nyelvi és spirituális, szellemi erőinket: Gyulafehérvárt és Sárvárt, Nagyenyedet és Kassát, Pozsonyt és Kolozsvárt. Bizonyos vagyok abban, hogy a konferencia szervezői és előadói, megjelent hallgatói nem beletörődéssel jöttek el ide, nem beletörődéssel a vég kezdetébe, abba ti., hogy a magyar szaknyelvek kora lealkonyult, hanem hittel és azzal a szakmai, értelmiségi felelősséggel, amelyre példát mutat a múlt, és amelyet mindenkitől elvár a jelen és a jövő.

 A külső régiók magyar közösségeinek nyelvhasználatára, a magyar nyelv helyzetére, a nyelvi folyamatokra vonatkozó több mint két évtizedes, hálózati keretben tíz éves kutatásaink történetét és eredményeit 2011-ben foglaltuk össze reprezentatív kötetben (Benő Attila –Péntek János szerk.: A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Gramma Nyelvi Iroda – Dunaszerdahely, Szabó T. Attila Nyelvi Intézet – Kolozsvár), és mutattuk be az Akadémián november 24-én. Kutatásaink legáltalánosabb következtetése, hogy 1990 után lényegesen megváltozott, javult a nyelv és nyelvi közösségeink helyzete (a szétfejlődést az egységesülés, a közeledés váltotta föl, a nyilvánosságra is kiterjedt a nyelvhasználat köre, általánosan érvényesülhet a köznyelv hatása, szaknyelvi szinten is megindulhatott a közeledés, az egységesülés stb.). Továbbra is változatlanul érvényesül viszont, sőt bizonyos esetekben még fel is gyorsult néhány korábbi kedvezőtlen folyamat: mindenekelőtt a magyar nyelv térvesztése, regressziója a környező expanzív nyelvek és a világnyelv nyomására; a kétnyelvűség kiterjedésével instabil kétnyelvűségi típusok kialakulása a szakmai elit értelmiség körében is (felcserélő; másodnyelvi dominanciájú kétnyelvűség, az anyanyelvi műveltség szintjének csökkenése); az interferenciajelenségek, kontaktuselemek gyarapodása a szakmai nyelvhasználatban is; a magyar nyelv némileg javuló, de még mindig alacsony presztízse.

 Mindezekből adódnak a jól ismert különbségek a magyar szaknyelvek helyzetében az anyaországon belül és a kisebbségi régiók között. Minden külső régióban továbbra is a kiemelt státusban lévő hivatalos nyelvek dominálnak a tudományos képzésben, az intézményi nyelvhasználatban, a publikációkban, a szakmai rendezvényeken; erre helyeződik rá az angol mint a szakmai kommunikáció és érvényesülés világnyelve. Harmadik elemként társul ehhez, a hiány, a leépülés, és az, hogy a meglévő magyar szaknyelvi regiszterek kisebb-nagyobb mértékben elkülönültek az egységes magyar szaknyelvektől, és ez a magyar szakemberek közötti kommunikációt is zavarhatja. A globalizációval, a világnyelv térhódításával kapcsolatos gondok és feladatok közösek, a környező államnyelvek dominanciája, a regiszterbeli hiányok és különbségek a külső régiók gondja. Ez a kettősség némelyekben az aggodalmakat növeli, másokban a magyar szaknyelvek szükségtelenségének a tudatát.

 A nyelv és az egyes nyelvi regiszterek állapota közvetlenül összefügg a nyelv státuszával. Közismert tény, hogy egyenlőtlen státusz esetén az adott országban beszélt nyelvek a hierarchia más és más szintjén helyezkednek el a társadalmi kommunikációban lehetséges, engedélyezett funkcióik szerint. A legmagasabb szinten a tudományok és a felsőfokú képzés (a humán tudományok, majd természettudományok és műszaki tudományok, modern és összetett technológiai szaknyelvek) helyezkednek el, alacsonyabb szinten az ipar és az üzleti világ, aztán a közigazgatás, a foglalkozások és hagyományos technológiák, a közoktatás, legalsó, a beszélőhöz legközelebbi szinten a vallás, a hitélet nyelvisége (nem említve most persze az intim szférát, a család nyelvhasználatát). A jogi, politikai jellegű korlátozás a felső szinteket érinti elsősorban, és ha nincs meg a lehetősége és az igénye a nyelv használatának valamely funkcióban, nincs meg a képzés lehetősége, akkor az ahhoz a funkcióhoz kapcsolódó nyelvi regiszter háttérbe szorul, esetleg teljesen elsorvad. Ez egyébként egy olyan tétel, amelyet Magyarországon is érdemes megfontolni, abban is, hogyan alakítja a tudomány a magyar nyelvhez való viszonyát, milyen funkciókat, értékeket tulajdonít a magyar nyelvnek. Ettől függ egyetemesen is a magyar szaknyelvek, tudományos terminológiák sorsa az integráció és a globalizmus korában.

 Az említett közös Kárpát-medencei vizsgálatok a külső régiók nyelvhasználatában elsődleges jellemzőként nem a szétfejlődést, az anyaországitól való eltávolodást igazolták, hanem a nyelvi hiányt. Nem csupán a másodnyelvi dominanciájú kétnyelvű beszélőnek az egyéni nyelvtudásbeli hiányáról van szó, aki hezitál, keresi a szavakat, alkalmi megoldásként él a rögtönzés vagy a kódváltás lehetőségével, hanem a közösség nyelvi hiányáról a nyelv kiterjedt, fontos regisztereiben. Esetleg teljes nyelvi regiszterek hiányáról. és azt is igazolni lehetett, hogy ez az iskolázott emberre is jellemző, sőt többnyire olyan regiszterekről van szó, amelyek éppen a felsőfokú iskolázottsággal, szakképzéssel kapcsolatosak.

 A magyar szaknyelveket elsődlegesen az oktatás és a nevelés igényli. Ha a nyelv valóban „intellektuális érzékszerv”, akkor elsősorban anyanyelvként, első nyelvként az. Ez a nyelv a legalkalmasabb, a legcélszerűbb az oktatásra, a képzésre, sőt a tudományba való beavatásra is: nem szimbolikusan, nem a nyelvőrzés céljával, hanem kognitív elsődlegessége miatt, kognitív különlegessége miatt és a kultúrával, a hagyománnyal való összefonódása miatt. Mindenesetre a nyelvmegtartás szempontjából alapvető követelmény, hogy a szocializáció az első nyelven, azaz az anyanyelven történjen.

 A mindennapokban és a tudományos kutatásban szakterületenként eltérőek a nyelvi igények. Más ebből a szempontból a hungarológia, amelynek kutatási tárgya is a magyar nyelv, a magyar kultúra. Más az orvostudomány, amelynek orvosi műszere és gyógyító eszköze is a nyelv, a beteg anyanyelve. Néha megfordulhatnak a szerepek. Velem majdnem egykorú erdélyi orvosismerősöm vallotta be nemrég, hogy azóta lett számára igazán fontos az orvos magyar nyelvtudása, amióta maga is orvoshoz jár. A kutató számára felületesen szemlélve csak a szakmai kapcsolatokban fontos a nyelv, pedig – mint a legnagyobbaktól tudjuk – sajátos kognitív struktúrája révén minden nyelv részben eltérő tükre a világnak, és így a valóság eltérő megközelítését teszi lehetővé. és ennek lehetnek olyan előnyei, amelyek a kutatás eredményességében is megmutatkoznak.

A szaknyelveket, mint általában a nyelvet, a használat élteti, ehhez pedig autonóm terekre van szükség, az oktatásban föltétlenül. Olyan intézményekre, intézményen belüli egységekre, amelyek viszonylag szabad terei a nyelvhasználatnak, amelyek nem megengedik, hanem természetessé teszik egyik vagy másik nyelv használatát. Ennek akadályozását példázza a marosvásárhelyi orvostudományi egyetem, amely eddig a több évszázados folytonosságot képviselte, a magyar orvosi szaknyelv oktatásának és használatának színtere lehetett Erdélyben.

 A konferenciának közvetlenül nem témája a jelen. De a kezdeményezők, a szervezők bizonyára nem kizárólag és nem is elsősorban a jeles évfordulók miatt fordultak a múlthoz.  A múlt példája és tanulságai folyamatosan vezetnek át a mai gondokhoz és tennivalókhoz. A megosztható gondokhoz és tennivalókhoz.

 

 

Kolozsvár, 2013. október 6.

 

 Péntek János,

az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának elnöke