A KAB hírei

Péntek János elnök megnyitó beszéde a KAB testületi ülésen

Tisztelt Tagtársak!

Kedves Vendégeink!

Testületünk előző évi, 2012. június 23-i ülése óta az MTA általunk képviselt kolozsvári, pontosabban: romániai területi bizottságának nem változott a helyzete, a státusa. Tágabb összefüggésben fontos, bennünket is érintő előre lépés, hogy a már korábban létrejött Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács és a New York-i Magyar Tudományos Tanács után megalakult a Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanács, elnöke Dusza János akadémiai külső tag. Az alakuló ülésen Kolumbán József alelnök képviselte a KAB-ot.

Az elmúlt évben tovább gyarapodott a romániai köztestületi tagok száma, ketten pedig (Kántor Lajos és Salat Levente) külső tagjai lettek az Akadémiának. Az előző évi testületi ülésen a soron levő akadémiai jelölések fontosságára hívtam föl a figyelmet. Ezzel nem is volt gond, azt viszont sajnáljuk, hogy a három közül az egyik erdélyi jelölt az osztályülésen nem kapta meg a kellő szavazatokat. Emiatt némi hiányérzetünk van, és nem tartjuk megnyugtatónak, hogy a 70 éves korhatár alatt szigorú korlátozás van, fölötte nincs. Ezt azt jelenti, hogy az életkor hátrányt jelenthet a jelölt elfogadásában, és azt is, hogy nemcsak meritokráciának tekinthetjük saját akadémikusi közösségünket, hanem gerontokráciának is.

Mindezektől függetlenül tudomásul kell vennünk, hogy itt Erdélyben kiteljesedik és lezárul a nemzedékváltás, ennek jegyében történik majd a következő évben a mi testületünkben is a mandátumváltás. Az előző században többször volt kényszerű nemzedéki diszkontinuitás, 15-20 éves teljes kimaradás, legutóbb a 70-es, 80-as években. Ez a törés a tudományos életben most vezetett el váltáshoz: mostanig az egyik oldalon a fiatalok még túl fiatalok voltak, az idősek pedig túlságosan öregek.  Az elmúlt tíz év már ennek áthidalásával telt, a közel nyolcszáz köztestületi tag jelentős részében fiatal, az elmúlt években szereztek tudományos fokozatot, jutottak egyetemi pozíciókhoz. Az utánpótlás bennük van, a folytatódó tudományos képzésben, a közoktatásban, a tehetségekben. A sikeres önmegvalósítást követheti a felelősség átvétele az idősebbektől, a közösségszolgálat, annak keresése, miként hasznosulhat mindaz, amiben tudományos képzettséget szereztek. A következő évek megadják majd a választ, kik azok, akiknek tudását, tudomány és közösség iránti elkötelezettségét komolyan lehet venni. és annak következményeit is látni lehet majd, amit ma felületesen, rosszul végzünk el. Az új nemzedék eddigi teljesítményének közös felmutatására teszünk kísérletet az elmúlt tíz év eredményeinek és problémáinak összefoglalásával. Közös érdekről van szó, ezért kérem újra, működjenek közre ebben a munkában. Ennek jegyében kell gondolnia a testületnek a jövő évi választásainkra is.

Mivel öt év elteltével még mindig érezhető bizonytalanság a KAB létjogosultsága és identitása körül, és ezt némelyek táplálják is, fokozva az erdélyi ködöt és homályt, szükségesnek látom tisztázó szándékkal elmondani a következőket. Az erdélyi magyar tudományosságnak nincs külön akadémiája, nem is kell lennie külön erdélyi magyar akadémiának, még akkor sem, ha keserűen tapasztalhattuk, hogy mindkét ország akadémiája évtizedeken át mellőzte az erdélyi magyar tudósokat. Ezt nem azzal a szándékkal mondom, hogy kisebbítsem az EME történelmi érdemeit és mai szerepét, és hogy fölértékeljem az Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságát. Az EME nem erdélyi magyar akadémia, mint némelyek sejtetik, nem ez volt a szándék akkor sem, amikor létrehozták. A KAB sem erdélyi magyar akadémia, hanem egy viszonylag szerény hatáskörű és mozgásterű területi bizottság. Ezt a mozgásteret a bizottságot létrehozó MTA határozza meg, csak bízni lehet benne, hogy kedvező irányú lesz ez a folyamat, különösen közjogi státusúnk jelentős megváltozásával (kettős állampolgárok lehettünk). A magyar tudománynak egy akadémiája van, és ennek a kezdetektől Budapest volt a székhelye. Amikor 1825-ben létrejött, akkor is két hazában éltek a magyarok, de senki nem gondolt külön erdélyi akadémiára, sőt az MTA első elnöke, negyedszázadon át, a kolozsvári kötődésű nyelvész és történész gr. Teleki József volt. 1948-ig az erdélyiek ugyanúgy voltak tagjai az akadémiának, mint a magyarországiak (ennek szomorú tánúsága az a márványtábla a Házsongárdi temetőben, amely az itt nyugvó akadémikusok nevét örökíti meg).

Itt van tehát ez az intézmény, amely növelheti az erdélyi szakmai élet presztízsét, lehetőséget nyújt a kapcsolódásra és az elkötelezettségre, pontosan meghatározott, másokat nem keresztező szereppel, feladatokkal. Az embernek néha az az érzése, mint más erdélyi ügyekben is, hogy nagyon szeretnénk valamit, és amikor – nem túlságosan gyakran – meg is valósul, amit szeretnénk, akkor tanácstalanok vagyunk, nem tudunk felnőni hozzá, nem tudjuk kihasználni a lehetőségeket.   

2013-at a 400 éves évforduló okán mi is Bethlen Gábor-évnek tekintjük, róla tart ma itt előadást Kovács András művészettörténész professzor. Noha bizonyára nem szorul indoklásra, miért tekintjük fontosnak a fejedelem emblematikus személyiségét és a 1613–1629 közötti korszakot, két vonatkozására mégis utalni szeretnék. Az ő 16 éves fejedelemsége, majdnem királysága, meghatározó időszaka a magyar történelemnek. Kétségeink lehetnek afelől, hogy Bethlen Gábor nélkül a magyar nyelv és a magyar kultúra egyáltalán átvészelhette volna a 17. és a 18. századot. Ր alapozta meg itt Erdélyben, de az egész magyarságra kihatóan a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar tudomány jövőjét: alsóbb és magasabb, akadémiai szintű iskolákkal, azzal, hogy szokásossá válhatott a külföldi egyetemjárás, és azzal is, hogy megerősítette a törvényt, amely a szoros feudális rendben is megengedte a törekvő jobbágyfiúk tanulását. Apáczai négy éves volt Bethlen Gábor halálakor, de megvolt már az iskola, ahol tanulhatott és ahol taníthatott. Bethlen Gábor abban is kitűnt, azt mondhatni, egyedül álló volt – nem az erdélyi, hanem a magyar történelemben –, hogy nem legyőzni akarta ellenfeleit, hanem maga mellé akarta állítani őket. Ezt ma némelyek saját kompromisszumkészségük, sőt opportunizmusuk igazolására idézik föl példaként, pedig nem erről van szó. A szövetségesek keresése, az együttműködési készség mindenkor alapvető fontosságú a közéletben, a politikában.  Ezeknél is inkább a szakmai munkában, a tudományos együttműködésben.

                                                                                                            Péntek János

Tisztelt Tagtársak!

Kedves Vendégeink!

Testületünk előző évi, 2012. június 23-i ülése óta az MTA általunk képviselt kolozsvári, pontosabban: romániai területi bizottságának nem változott a helyzete, a státusa. Tágabb összefüggésben fontos, bennünket is érintő előre lépés, hogy a már korábban létrejött Vajdasági Magyar Akadémiai Tanács és a New York-i Magyar Tudományos Tanács után megalakult a Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanács, elnöke Dusza János akadémiai külső tag. Az alakuló ülésen Kolumbán József alelnök képviselte a KAB-ot.

Az elmúlt évben tovább gyarapodott a romániai köztestületi tagok száma, ketten pedig (Kántor Lajos és Salat Levente) külső tagjai lettek az Akadémiának. Az előző évi testületi ülésen a soron levő akadémiai jelölések fontosságára hívtam föl a figyelmet. Ezzel nem is volt gond, azt viszont sajnáljuk, hogy a három közül az egyik erdélyi jelölt az osztályülésen nem kapta meg a kellő szavazatokat. Emiatt némi hiányérzetünk van, és nem tartjuk megnyugtatónak, hogy a 70 éves korhatár alatt szigorú korlátozás van, fölötte nincs. Ezt azt jelenti, hogy az életkor hátrányt jelenthet a jelölt elfogadásában, és azt is, hogy nemcsak meritokráciának tekinthetjük saját akadémikusi közösségünket, hanem gerontokráciának is.

Mindezektől függetlenül tudomásul kell vennünk, hogy itt Erdélyben kiteljesedik és lezárul a nemzedékváltás, ennek jegyében történik majd a következő évben a mi testületünkben is a mandátumváltás. Az előző században többször volt kényszerű nemzedéki diszkontinuitás, 15-20 éves teljes kimaradás, legutóbb a 70-es, 80-as években. Ez a törés a tudományos életben most vezetett el váltáshoz: mostanig az egyik oldalon a fiatalok még túl fiatalok voltak, az idősek pedig túlságosan öregek.  Az elmúlt tíz év már ennek áthidalásával telt, a közel nyolcszáz köztestületi tag jelentős részében fiatal, az elmúlt években szereztek tudományos fokozatot, jutottak egyetemi pozíciókhoz. Az utánpótlás bennük van, a folytatódó tudományos képzésben, a közoktatásban, a tehetségekben. A sikeres önmegvalósítást követheti a felelősség átvétele az idősebbektől, a közösségszolgálat, annak keresése, miként hasznosulhat mindaz, amiben tudományos képzettséget szereztek. A következő évek megadják majd a választ, kik azok, akiknek tudását, tudomány és közösség iránti elkötelezettségét komolyan lehet venni. és annak következményeit is látni lehet majd, amit ma felületesen, rosszul végzünk el. Az új nemzedék eddigi teljesítményének közös felmutatására teszünk kísérletet az elmúlt tíz év eredményeinek és problémáinak összefoglalásával. Közös érdekről van szó, ezért kérem újra, működjenek közre ebben a munkában. Ennek jegyében kell gondolnia a testületnek a jövő évi választásainkra is.

Mivel öt év elteltével még mindig érezhető bizonytalanság a KAB létjogosultsága és identitása körül, és ezt némelyek táplálják is, fokozva az erdélyi ködöt és homályt, szükségesnek látom tisztázó szándékkal elmondani a következőket. Az erdélyi magyar tudományosságnak nincs külön akadémiája, nem is kell lennie külön erdélyi magyar akadémiának, még akkor sem, ha keserűen tapasztalhattuk, hogy mindkét ország akadémiája évtizedeken át mellőzte az erdélyi magyar tudósokat. Ezt nem azzal a szándékkal mondom, hogy kisebbítsem az EME történelmi érdemeit és mai szerepét, és hogy fölértékeljem az Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságát. Az EME nem erdélyi magyar akadémia, mint némelyek sejtetik, nem ez volt a szándék akkor sem, amikor létrehozták. A KAB sem erdélyi magyar akadémia, hanem egy viszonylag szerény hatáskörű és mozgásterű területi bizottság. Ezt a mozgásteret a bizottságot létrehozó MTA határozza meg, csak bízni lehet benne, hogy kedvező irányú lesz ez a folyamat, különösen közjogi státusúnk jelentős megváltozásával (kettős állampolgárok lehettünk). A magyar tudománynak egy akadémiája van, és ennek a kezdetektől Budapest volt a székhelye. Amikor 1825-ben létrejött, akkor is két hazában éltek a magyarok, de senki nem gondolt külön erdélyi akadémiára, sőt az MTA első elnöke, negyedszázadon át, a kolozsvári kötődésű nyelvész és történész gr. Teleki József volt. 1948-ig az erdélyiek ugyanúgy voltak tagjai az akadémiának, mint a magyarországiak (ennek szomorú tánúsága az a márványtábla a Házsongárdi temetőben, amely az itt nyugvó akadémikusok nevét örökíti meg).

Itt van tehát ez az intézmény, amely növelheti az erdélyi szakmai élet presztízsét, lehetőséget nyújt a kapcsolódásra és az elkötelezettségre, pontosan meghatározott, másokat nem keresztező szereppel, feladatokkal. Az embernek néha az az érzése, mint más erdélyi ügyekben is, hogy nagyon szeretnénk valamit, és amikor – nem túlságosan gyakran – meg is valósul, amit szeretnénk, akkor tanácstalanok vagyunk, nem tudunk felnőni hozzá, nem tudjuk kihasználni a lehetőségeket.   

2013-at a 400 éves évforduló okán mi is Bethlen Gábor-évnek tekintjük, róla tart ma itt előadást Kovács András művészettörténész professzor. Noha bizonyára nem szorul indoklásra, miért tekintjük fontosnak a fejedelem emblematikus személyiségét és a 1613–1629 közötti korszakot, két vonatkozására mégis utalni szeretnék. Az ő 16 éves fejedelemsége, majdnem királysága, meghatározó időszaka a magyar történelemnek. Kétségeink lehetnek afelől, hogy Bethlen Gábor nélkül a magyar nyelv és a magyar kultúra egyáltalán átvészelhette volna a 17. és a 18. századot. Ր alapozta meg itt Erdélyben, de az egész magyarságra kihatóan a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar tudomány jövőjét: alsóbb és magasabb, akadémiai szintű iskolákkal, azzal, hogy szokásossá válhatott a külföldi egyetemjárás, és azzal is, hogy megerősítette a törvényt, amely a szoros feudális rendben is megengedte a törekvő jobbágyfiúk tanulását. Apáczai négy éves volt Bethlen Gábor halálakor, de megvolt már az iskola, ahol tanulhatott és ahol taníthatott. Bethlen Gábor abban is kitűnt, azt mondhatni, egyedül álló volt – nem az erdélyi, hanem a magyar történelemben –, hogy nem legyőzni akarta ellenfeleit, hanem maga mellé akarta állítani őket. Ezt ma némelyek saját kompromisszumkészségük, sőt opportunizmusuk igazolására idézik föl példaként, pedig nem erről van szó. A szövetségesek keresése, az együttműködési készség mindenkor alapvető fontosságú a közéletben, a politikában.  Ezeknél is inkább a szakmai munkában, a tudományos együttműködésben.

                                                                                                            Péntek János