A KAB hírei

Rövid számvetés a mandátum végén

Rövid számvetés a mandátum végén

 Rövid számvetés a mandátum végén

az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága első, 2007–2014 közötti időszakáról

Nyolc évvel ezelőtt, a 2006. évi májusi közgyűlés után vált nyilvánossá a szándék, majd októberi rendkívüli közgyűlés döntött arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 2007. jan. 1-jétől területi bizottságot hoz létre Romániában Kolozsvár központtal (ez az időpont egybeesett Románia belépésével az Európai Unióba). Magam 2007 januárjában kaptam a megtisztelő felkérést az MTA elnökétől, Vizi E. Szilvesztertől, hogy egy bizottság vezetőjeként vegyek részt a területi bizottság megszervezésében. Az akkori romániai köztestületi tagság (közel négyszázan) közjegyző jelenlétében, két fordulóban választotta meg képviseletét, majd a külső tagokhoz társulva 2007. szept. 28-án, az MTA vezetőinek jelenlétében, ünnepi külsőségek között a KAB vezetőségét: Péntek Jánost elnökként, Csibi Vencelt, Egyed-Zsigmond Imrét, Kása Zoltánt, Kovács Andrást alelnökként, Szenkovits Ferencet tudományos titkárként. Velük együtt Vizi E. Szilveszter és Görömbei András, az MTK EB akkori elnöke hivatalosan, a jogi bejegyzés szerint szintén alapítói a KAB-nak. Az Akadémia elnöke történelminek nevezte az eseményt, a jövőre nézve pedig azt helyezte kilátásba, hogy ez a területi bizottság két-három éven belül minden tekintetben felzárkózhat a már évtizedek óta működő öt magyarországihoz. A 20. század elkülönítő történelmi eseményei, korszakai után, az MTA mostani szerkezetében, működésében és státusában valóban újnak és történelminek tekinthető ez a fejlemény. Az Akadémia ma érvényes alapszabálya ezt így rögzíti: „Az Akadémia határon túli területi bizottsága az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB; működési területe: Románia).” (45.§/10). A Bizottság kettős felhatalmazást és bizalmat érezhetett maga mögött: a romániai köztestületi tagokét, valamint a Magyar Tudományos Akadémiáét, amely tudományos súlyával és presztízsével ebben a térségben is erősíti az akadémiai szellemet. Az Akadémiához való közvetlen tartozás és a területi szerveződés az intézményesülés, a kapcsolatépítés az együttműködés új lehetőségeit nyitotta meg.  

Mivel a kezdeményezésben, a 2006. évi döntés előkészítésében erdélyieknek tudomásom szerint nem volt szerepük, a némelyek számára meglepő esemény a mi környezetünkben kimondatlanul is felvetette a kérdést: mit keres az MTA Erdélyben, Romániában? Magyarországon e kérdés párjaként: mi keresnivalójuk van az erdélyieknek az Akadémián? Tülekedés, nagyravágyás a mostani politikai konjunktúrában? A közelmúltban, az EME 150 éves évfordulója alkalmából több tudománytörténeti tanulmány jelent meg, de ezek – érthetően – nem érintették az MTA és Erdély viszonyát, és ez a kérdés az MTA történetét tárgyaló munkákban is jórészt elsikkad. Lehet ezt jóhiszeműen úgy értelmezni, hogy a Tudományos Akadémia „magyar” jelzőjét soha senki nem értelmezte csak „magyarországi”-nak, hiszen pl. Bolyai vagy Apáczai folyamatosan a magyar tudomány emblematikus személyiségei voltak. De az sem alaptalan feltételezés, hogy – némi intézménytörténeti amnéziával – a maiak természetesen csak magyarországinak tekintik (elég megnézni a zavaros szemléletre a Wikipédia MTA szócikkét). Ennek az amnéziának leginkább az az alapja, hogy 1949-ben az Akadémiát szervezetileg is az országhoz, az ország határaihoz igazították, arra szűkítették.  

A távolabbi történelem mégis másról tanúskodik. Arról, hogy ami most történik, visszatérés ahhoz az eredeti, normális állapothoz, amikor – már létrejöttekor – az MTA jelen volt az akkor is külön álló Erdélyben is, az erdélyiek pedig ugyanúgy tagjai voltak az Akadémiának, mint a magyarországiak. Az Akadémia (sőt már a Tudós Társaság) első elnöke az első negyedszázadban gróf Teleki József volt, aki itt kezdte iskoláit Kolozsváron, háza is itt állt a Farkas utca és a Minorita utca sarkán, 1848-ban és az azt megelőző 6 évben kormányzója is volt Erdélynek. (Ր is az amnézia áldozata, jelentős nyelvészeti és történészi munkássága ellenére méltatlanul elhalványult Széchenyi árnyékában, pl. az 1997-es kiadású Magyar Tudós Lexikonban egyáltalán nem szerepel.). Az MTA 189 éves történetének első 4 évtizedében az akkor is két haza tudósai együtt voltak az Akadémia keretében, mai szemmel úgy is értelmezhetjük, az alapító és alelnök Széchenyi István Magyarországot, az elnök és könyvtáralapító Teleki József szimbolikusan Erdélyt képviselte. Erről a korszakról, a reformkorról némi ma is érvényes tanulsággal állapítja meg az Erdély története: „A Magyar Tudományos Akadémia felbecsülhetetlenül sokat tett a tudományművelők egyéni elszigeteltségének feloldása érdekében. 1832-ben 70 tagja közül 9 volt erdélyi, 1847-ben 170 közül 22.” (Miskolczy Ambrus: III, 1258). 1867 után, a következő 4 évtizedben egy ország polgáraiként voltak tagjai az erdélyiek is az Akadémiának, de 1920 után is még gyakorlatilag 1949-ig. Ezt követte a 4 évtizedes karantén, amikor az erdélyiek már sehova sem tartozhattak. 1990 után pedig elindult újra a közeledés folyamata: kívül, de már belül is, belül, de még kívül … Ennek a közös, majd elkülönülő létnek a szomorú bizonysága és mementója az a szürke márványtábla a Házsongárdi temetőben, amely az itt nyugvó 43 akadémikus nevét örökíti meg a Bölöni Farkas Sándorétól (1842) a Maros Dezsőéig (2011).

Ilyen történelmi háttérrel lehetett jelentős eseménynek tekinteni a KAB megalakulását, és – noha ellendrukkerekben sem volt hiány – ennek ismeretében volt lelkes támogatója indulásunknak például Jakó Zsigmond professzor. Hogy valóban történelmi volt-e ez az esemény, abban én még mindig bizonytalan vagyok. Hogy bizonyosak lehessünk, ahhoz az Akadémiának is erősítenie kell a jelenlétét, bizonyítania kell szándékát, azt, hogy igényt tart a romániai magyar tudományosságra, nekünk, erdélyieknek pedig szintén el kell döntenünk: igényt tartunk-e a Magyar Tudományos Akadémiára, kívánjuk-e az erdélyi, néha továbbra is belterjes, amorf tudományosságban az akadémiai szellemet, a szellemi autoritást, a megmérettetést, az értékek valódi rendjét. A politológusok jól tudják, hogy a kisebbségi közösség legtöbb gondja államhiányos állapotával függ össze, tudományosságának gyenge pontjai pedig az akadémiai szellem hiányával. Nem beszélve arról az evidenciáról, hogy a létszámában eleve szubkritikus hazai magyar tudományosság szervezeti beépítettség és megfelelő kapcsolódások nélkül vegetálásra ítéli önmagát mind a tudományos képzésben, mind a kutatásban. Erre több alkalommal megpróbáltam felhívni a figyelmet az elmúlt években, testületi üléseinken is: a belterjességre, a kritika, a felelősség hiányára, a minőségbiztosítás szükségességére a képzésben és a kutatásban.

A külső tagsággal, a külső köztestületi tagsággal, a Domus programokkal és vendégházzal, az MTK EB-vel és a titkársággal a korábbi sehova sem tartozás állapotából a mostani köztes helyzetébe, a külső státusba jutott el a romániai magyar tudományosság, a Területi Bizottság megalakulásával pedig már úgy tűnt, a belső – külső sémából is kiléphetünk. A KAB indulásakor ugyanis biztató volt, hogy első betűjét senki nem külsőként értelmezte, hanem kolozsváriként, romániai hatáskörrel. Akkor és később is az Akadémia minden illetékese azt hangsúlyozta, hogy azonos a státusza a már működő magyarországiakéval, hogy finanszírozása nem a támogatási keretből történik, hanem a költségvetésiből. Ebben a szellemben az MTA elnökségének ajánlására és utólagos jóváhagyásával a KAB szervezeti és működési szabályzata is a meglévő mintákat követi. Ez határozta meg a szervezeti felépítést, a szakbizottságok szerinti működést, folyamatosan azt az elvet követve, hogy a KAB integrál, de nem centralizál. Lehetőségei és a köztestületi tagság igényei szerint összefogja a műhelyeket, a területileg, intézményileg a Bukarest, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár központokban és a kisebb településeken szétszórtságban dolgozó tagságot.

A leglátványosabb bővülés a köztestületi tagság létszámában volt: hét év alatt ez a szám megkétszereződött (most közel 800), a külső tagok számának alakulásában az elhalálozások és az új tagfelvételek kiegyenlítették egymást, ebben tehát nem történt változás (akkor 17 volt, most 19). A bővülés tényénél fontosabb, hogy végbement a 70-80-as évek nemzedéki szakadékának áthidalása, megtörtént a nemzedékváltás, az aktív (nem nyugdíjas-korú) köztestületi tagok aránya ma már mintegy 75%. A nagy számok azonban mindig csalókák: ha az erdélyi magyar népesség létszámához viszonyítva nézzük az arányokat, akkor a fokozattal rendelkezők vagy akár a külső tagok száma még mindig alacsonynak mondható.

A létszámbeli növekedéssel növekedett a tagság igénye is, fokozódtak az elvárások az Akadémia jelenléte iránt. A KAB lehetőségei azonban – a korábbi ígéretek ellenére – nem változtak: a kompetenciáit meghatározó státusza és a költségvetési kerete változatlan maradt, nem közeledett a magyarországiakéhoz, annak ellenére sem, hogy ez utóbbiaké is közben lényegesen csökkent. Ha a számbeli növekedéshez viszonyítjuk, mostani lehetőségeink jóval szerényebbek, mint kezdetben voltak. Az indulási állapotában befagyott költségvetési keretben nem is gondolhattunk az MTA Alapszabálya által a területi bizottságok számára előírt olyan feladatok ellátására, mint: „támogatják a tudományos kutatókat, a kutatók külföldi kiküldetését (erre egy alkalommal volt lehetőségünk), a tudományos utánpótlás nevelését, pályázatokat írnak ki, és díjjal jutalmazzák a legjobb pályamunkák szerzőit, tudományos munkákat jelentetnek meg …stb.” Az MTA semmilyen döntési jogkörrel nem ruházta föl a testületet, javaslattevő, konzultatív és véleményezési szerepét sem vette igénybe, noha ilyen jellegű közreműködésünket felajánlottuk. Egyetlen lehetőségünk volt, és ezzel éltünk is: az MTK EB keretében mindig kifejtettük véleményünket, javaslatainkat.

Ez a helyzet inkább demoralizálta, mint motiválta a szakbizottságok munkáját. Az MTA következetes tudománypolitikája révén a tudományos állampolgárság nemrég még jóval előtte járt a közjoginak, a most záruló 3 éves ciklusban azonban a kettős állampolgársággal megváltozott a helyzet. De a tudománypolitika és a nemzetpolitika továbbra sincs szinkronban egymással: az egyik előre lépett, a másik mintha hátra. Pedig a tudományos életben különösen fontos volna, hogy összhang legyen a szimbolikus kijelentések és a valóságos helyzet között. újra és folyamatosan érvényesnek tekinthető Teleki József 1843-ban kifejtett akadémiai programja: a nyelv, a nemzet és a tudomány „öszvesítése”.  

A reméltnél jóval szűkebb mozgásterünk ellenére, a belső, sokszor demoralizáló szellem ellenére testületünk, tagságunk, titkárságunk eredményesen végezte munkáját. Azt túlzás volna mondani, hogy mindenki megelégedésére, hiszen mi vagyunk a legkevésbé elégedettek azzal, amit végeztünk, amit végezhettünk. Köszönöm a titkárság hatékony közreműködését, dr. Szikszai Mária munkáját, a korábbi és a most leköszönő elnökségnek, hogy egyetértésben dolgozhattunk.

A fiatalok talán az idősebbeknél inkább felismerték az akadémiai szervezettség lehetőségeit, és ezt a köztestületi tagság jelenlevő, választott képviselete is tükrözi. Remélem, mindenki érezhette azt a törekvésünket, hogy tiszteljük és megbecsüljük idősebb tagtársainkat, és lehetőségeink szerint elismerjük, támogatjuk a fiatalokat. Hogy végül díjakat alapíthattunk, és adhattunk át elsősorban sikeres fiatal kutatóknak, azért köszönet illeti testületünk két külső tagját: Székely Zsuzsát és Péter Pétert. Minden év szeptemberében, tanévkezdés előtt, fórumot szerveztünk a magyar felsőoktatás vezetőinek részvételével. Mandátumunk első 3 évében elemzést készítettünk, és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről, fejlesztésének kilátásairól: az a nyugtalanító érzésem, hogy éppen azok nem vették jó néven, akik hasznát vehették volna. Lehet, hasonló sorsa lesz második vállalkozásunknak is, amely arra irányult, hogy látleletet és leltárt készítsünk a romániai magyar tudományosság 2002–2012-es időszakáról. Köszönöm a szerzőknek, a szakbizottságoknak, hogy vállalkoztak saját szakterületük eredményeinek összefoglalására (tőlünk független okok miatt a kötet ősszel fog megjelenni).   A teljes nyíltság és nyitottság jegyében kapcsolatokat építettünk ki a Román Akadémia tagjaival, kolozsvári bizottságával, (közgyűléseinkre szinte minden alkalommal eljött a kolozsvári filiálé elnöke, több ízben az Akadémia elnöke), ennek is köszönhető, hogy többségi oldalról senki nem kifogásolta az MTA romániai jelenlétét. Az MTA elnöke és Felügyelő Bizottsága, az MTA főtitkára, az MTA MTK EB korábbi és mostani elnöke, a többi területi bizottság, amelyekkel kölcsönös és szoros volt a kapcsolat, mindig elismerően értékelték munkánkat.

Abban, amit az előbbiekben megpróbáltam tömören összefoglalni, az értékelés és az önértékelés is benne van. Köszönöm az Akadémia vezetőinek, külön a most is jelenlevőknek, valamint Németh Tamás akadémikusnak, korábbi főtitkárnak, és Dudits Dénes akadémikusnak, korábbi alelnöknek, akik hivatalból, de még inkább hivataluktól függetlenül különösen bíztak bennünk, támogattak bennünket. Köszönöm a magyarországi társbizottságok megértő, önzetlen támogatását, szolidaritását, a most lezáruló ciklusban elnöki funkciót betöltő akadémikusokét: a Bitskey Istvánét (DAB), a Bíró Péterét (VEAB), a Dékány Imréét (SZAB), a Kosztolányi Györgyét (PAB) és a Lakatos Istvánét (MAB). Szelíd emberségét, barátságát, töretlen bizalmát megidézve emlékezem Görömbei Andrásra, a KAB egyik alapítójára, az MTA MTK EB korábbi elnökére. Több világhírű tudóst láthattunk vendégül az értékek Akadémiája sorozatunk előadójaként, hadd köszönjem meg nekik is, és nyugtázzam elégtétellel, hogy senki nem volt, aki ne fogadta volna el meghívásunkat.

úgy látom – az indulás, a kiépülés és az elmúlt közel hét esztendő tanulságaként és értékeléseként –, hogy a Kolozsvári Területi Bizottság – jórészt tőle független okok miatt – nem stabilizálódott ugyan a remélt mértékben sem az Akadémia szerkezetében, sem a romániai magyar tudományosságban, de jó az irány, és jelentős az előrelépés. Továbbra is közös felelőssége a Magyar Tudományos Akadémiának és a mi Területi Bizottságunk megválasztandó vezetőségének, hogy erősítse hatását és jelenlétét. Ha ez nem történik meg, az Akadémia saját presztízsét veszélyezteti, a KAB pedig létében válik teljesen szimbolikussá. Pedig ki vonhatja kétségbe, hogy Erdély benne van a magyar tudomány múltjában, jelenében, és hogy benne kell lennie a jövőjében, benne volt a Magyar Tudományos Akadémia múltjában, fél lábbal benne van a jelenében, és nincs külső akadálya annak, hogy újra szerves része legyen. Ezen kell dolgozni.

A bizalmat újra megköszönve, ehhez kívánok eredményes munkát a megválasztandó új vezetőségnek.

Kolozsvár, 2014. június 21.

 

                                                Péntek János, az MTA külső tagja,

                                                a KAB leköszönő elnöke

 

Rövid számvetés a mandátum végén

 Rövid számvetés a mandátum végén

az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága első, 2007–2014 közötti időszakáról

Nyolc évvel ezelőtt, a 2006. évi májusi közgyűlés után vált nyilvánossá a szándék, majd októberi rendkívüli közgyűlés döntött arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 2007. jan. 1-jétől területi bizottságot hoz létre Romániában Kolozsvár központtal (ez az időpont egybeesett Románia belépésével az Európai Unióba). Magam 2007 januárjában kaptam a megtisztelő felkérést az MTA elnökétől, Vizi E. Szilvesztertől, hogy egy bizottság vezetőjeként vegyek részt a területi bizottság megszervezésében. Az akkori romániai köztestületi tagság (közel négyszázan) közjegyző jelenlétében, két fordulóban választotta meg képviseletét, majd a külső tagokhoz társulva 2007. szept. 28-án, az MTA vezetőinek jelenlétében, ünnepi külsőségek között a KAB vezetőségét: Péntek Jánost elnökként, Csibi Vencelt, Egyed-Zsigmond Imrét, Kása Zoltánt, Kovács Andrást alelnökként, Szenkovits Ferencet tudományos titkárként. Velük együtt Vizi E. Szilveszter és Görömbei András, az MTK EB akkori elnöke hivatalosan, a jogi bejegyzés szerint szintén alapítói a KAB-nak. Az Akadémia elnöke történelminek nevezte az eseményt, a jövőre nézve pedig azt helyezte kilátásba, hogy ez a területi bizottság két-három éven belül minden tekintetben felzárkózhat a már évtizedek óta működő öt magyarországihoz. A 20. század elkülönítő történelmi eseményei, korszakai után, az MTA mostani szerkezetében, működésében és státusában valóban újnak és történelminek tekinthető ez a fejlemény. Az Akadémia ma érvényes alapszabálya ezt így rögzíti: „Az Akadémia határon túli területi bizottsága az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB; működési területe: Románia).” (45.§/10). A Bizottság kettős felhatalmazást és bizalmat érezhetett maga mögött: a romániai köztestületi tagokét, valamint a Magyar Tudományos Akadémiáét, amely tudományos súlyával és presztízsével ebben a térségben is erősíti az akadémiai szellemet. Az Akadémiához való közvetlen tartozás és a területi szerveződés az intézményesülés, a kapcsolatépítés az együttműködés új lehetőségeit nyitotta meg.  

Mivel a kezdeményezésben, a 2006. évi döntés előkészítésében erdélyieknek tudomásom szerint nem volt szerepük, a némelyek számára meglepő esemény a mi környezetünkben kimondatlanul is felvetette a kérdést: mit keres az MTA Erdélyben, Romániában? Magyarországon e kérdés párjaként: mi keresnivalójuk van az erdélyieknek az Akadémián? Tülekedés, nagyravágyás a mostani politikai konjunktúrában? A közelmúltban, az EME 150 éves évfordulója alkalmából több tudománytörténeti tanulmány jelent meg, de ezek – érthetően – nem érintették az MTA és Erdély viszonyát, és ez a kérdés az MTA történetét tárgyaló munkákban is jórészt elsikkad. Lehet ezt jóhiszeműen úgy értelmezni, hogy a Tudományos Akadémia „magyar” jelzőjét soha senki nem értelmezte csak „magyarországi”-nak, hiszen pl. Bolyai vagy Apáczai folyamatosan a magyar tudomány emblematikus személyiségei voltak. De az sem alaptalan feltételezés, hogy – némi intézménytörténeti amnéziával – a maiak természetesen csak magyarországinak tekintik (elég megnézni a zavaros szemléletre a Wikipédia MTA szócikkét). Ennek az amnéziának leginkább az az alapja, hogy 1949-ben az Akadémiát szervezetileg is az országhoz, az ország határaihoz igazították, arra szűkítették.  

A távolabbi történelem mégis másról tanúskodik. Arról, hogy ami most történik, visszatérés ahhoz az eredeti, normális állapothoz, amikor – már létrejöttekor – az MTA jelen volt az akkor is külön álló Erdélyben is, az erdélyiek pedig ugyanúgy tagjai voltak az Akadémiának, mint a magyarországiak. Az Akadémia (sőt már a Tudós Társaság) első elnöke az első negyedszázadban gróf Teleki József volt, aki itt kezdte iskoláit Kolozsváron, háza is itt állt a Farkas utca és a Minorita utca sarkán, 1848-ban és az azt megelőző 6 évben kormányzója is volt Erdélynek. (Ր is az amnézia áldozata, jelentős nyelvészeti és történészi munkássága ellenére méltatlanul elhalványult Széchenyi árnyékában, pl. az 1997-es kiadású Magyar Tudós Lexikonban egyáltalán nem szerepel.). Az MTA 189 éves történetének első 4 évtizedében az akkor is két haza tudósai együtt voltak az Akadémia keretében, mai szemmel úgy is értelmezhetjük, az alapító és alelnök Széchenyi István Magyarországot, az elnök és könyvtáralapító Teleki József szimbolikusan Erdélyt képviselte. Erről a korszakról, a reformkorról némi ma is érvényes tanulsággal állapítja meg az Erdély története: „A Magyar Tudományos Akadémia felbecsülhetetlenül sokat tett a tudományművelők egyéni elszigeteltségének feloldása érdekében. 1832-ben 70 tagja közül 9 volt erdélyi, 1847-ben 170 közül 22.” (Miskolczy Ambrus: III, 1258). 1867 után, a következő 4 évtizedben egy ország polgáraiként voltak tagjai az erdélyiek is az Akadémiának, de 1920 után is még gyakorlatilag 1949-ig. Ezt követte a 4 évtizedes karantén, amikor az erdélyiek már sehova sem tartozhattak. 1990 után pedig elindult újra a közeledés folyamata: kívül, de már belül is, belül, de még kívül … Ennek a közös, majd elkülönülő létnek a szomorú bizonysága és mementója az a szürke márványtábla a Házsongárdi temetőben, amely az itt nyugvó 43 akadémikus nevét örökíti meg a Bölöni Farkas Sándorétól (1842) a Maros Dezsőéig (2011).

Ilyen történelmi háttérrel lehetett jelentős eseménynek tekinteni a KAB megalakulását, és – noha ellendrukkerekben sem volt hiány – ennek ismeretében volt lelkes támogatója indulásunknak például Jakó Zsigmond professzor. Hogy valóban történelmi volt-e ez az esemény, abban én még mindig bizonytalan vagyok. Hogy bizonyosak lehessünk, ahhoz az Akadémiának is erősítenie kell a jelenlétét, bizonyítania kell szándékát, azt, hogy igényt tart a romániai magyar tudományosságra, nekünk, erdélyieknek pedig szintén el kell döntenünk: igényt tartunk-e a Magyar Tudományos Akadémiára, kívánjuk-e az erdélyi, néha továbbra is belterjes, amorf tudományosságban az akadémiai szellemet, a szellemi autoritást, a megmérettetést, az értékek valódi rendjét. A politológusok jól tudják, hogy a kisebbségi közösség legtöbb gondja államhiányos állapotával függ össze, tudományosságának gyenge pontjai pedig az akadémiai szellem hiányával. Nem beszélve arról az evidenciáról, hogy a létszámában eleve szubkritikus hazai magyar tudományosság szervezeti beépítettség és megfelelő kapcsolódások nélkül vegetálásra ítéli önmagát mind a tudományos képzésben, mind a kutatásban. Erre több alkalommal megpróbáltam felhívni a figyelmet az elmúlt években, testületi üléseinken is: a belterjességre, a kritika, a felelősség hiányára, a minőségbiztosítás szükségességére a képzésben és a kutatásban.

A külső tagsággal, a külső köztestületi tagsággal, a Domus programokkal és vendégházzal, az MTK EB-vel és a titkársággal a korábbi sehova sem tartozás állapotából a mostani köztes helyzetébe, a külső státusba jutott el a romániai magyar tudományosság, a Területi Bizottság megalakulásával pedig már úgy tűnt, a belső – külső sémából is kiléphetünk. A KAB indulásakor ugyanis biztató volt, hogy első betűjét senki nem külsőként értelmezte, hanem kolozsváriként, romániai hatáskörrel. Akkor és később is az Akadémia minden illetékese azt hangsúlyozta, hogy azonos a státusza a már működő magyarországiakéval, hogy finanszírozása nem a támogatási keretből történik, hanem a költségvetésiből. Ebben a szellemben az MTA elnökségének ajánlására és utólagos jóváhagyásával a KAB szervezeti és működési szabályzata is a meglévő mintákat követi. Ez határozta meg a szervezeti felépítést, a szakbizottságok szerinti működést, folyamatosan azt az elvet követve, hogy a KAB integrál, de nem centralizál. Lehetőségei és a köztestületi tagság igényei szerint összefogja a műhelyeket, a területileg, intézményileg a Bukarest, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár központokban és a kisebb településeken szétszórtságban dolgozó tagságot.

A leglátványosabb bővülés a köztestületi tagság létszámában volt: hét év alatt ez a szám megkétszereződött (most közel 800), a külső tagok számának alakulásában az elhalálozások és az új tagfelvételek kiegyenlítették egymást, ebben tehát nem történt változás (akkor 17 volt, most 19). A bővülés tényénél fontosabb, hogy végbement a 70-80-as évek nemzedéki szakadékának áthidalása, megtörtént a nemzedékváltás, az aktív (nem nyugdíjas-korú) köztestületi tagok aránya ma már mintegy 75%. A nagy számok azonban mindig csalókák: ha az erdélyi magyar népesség létszámához viszonyítva nézzük az arányokat, akkor a fokozattal rendelkezők vagy akár a külső tagok száma még mindig alacsonynak mondható.

A létszámbeli növekedéssel növekedett a tagság igénye is, fokozódtak az elvárások az Akadémia jelenléte iránt. A KAB lehetőségei azonban – a korábbi ígéretek ellenére – nem változtak: a kompetenciáit meghatározó státusza és a költségvetési kerete változatlan maradt, nem közeledett a magyarországiakéhoz, annak ellenére sem, hogy ez utóbbiaké is közben lényegesen csökkent. Ha a számbeli növekedéshez viszonyítjuk, mostani lehetőségeink jóval szerényebbek, mint kezdetben voltak. Az indulási állapotában befagyott költségvetési keretben nem is gondolhattunk az MTA Alapszabálya által a területi bizottságok számára előírt olyan feladatok ellátására, mint: „támogatják a tudományos kutatókat, a kutatók külföldi kiküldetését (erre egy alkalommal volt lehetőségünk), a tudományos utánpótlás nevelését, pályázatokat írnak ki, és díjjal jutalmazzák a legjobb pályamunkák szerzőit, tudományos munkákat jelentetnek meg …stb.” Az MTA semmilyen döntési jogkörrel nem ruházta föl a testületet, javaslattevő, konzultatív és véleményezési szerepét sem vette igénybe, noha ilyen jellegű közreműködésünket felajánlottuk. Egyetlen lehetőségünk volt, és ezzel éltünk is: az MTK EB keretében mindig kifejtettük véleményünket, javaslatainkat.

Ez a helyzet inkább demoralizálta, mint motiválta a szakbizottságok munkáját. Az MTA következetes tudománypolitikája révén a tudományos állampolgárság nemrég még jóval előtte járt a közjoginak, a most záruló 3 éves ciklusban azonban a kettős állampolgársággal megváltozott a helyzet. De a tudománypolitika és a nemzetpolitika továbbra sincs szinkronban egymással: az egyik előre lépett, a másik mintha hátra. Pedig a tudományos életben különösen fontos volna, hogy összhang legyen a szimbolikus kijelentések és a valóságos helyzet között. újra és folyamatosan érvényesnek tekinthető Teleki József 1843-ban kifejtett akadémiai programja: a nyelv, a nemzet és a tudomány „öszvesítése”.  

A reméltnél jóval szűkebb mozgásterünk ellenére, a belső, sokszor demoralizáló szellem ellenére testületünk, tagságunk, titkárságunk eredményesen végezte munkáját. Azt túlzás volna mondani, hogy mindenki megelégedésére, hiszen mi vagyunk a legkevésbé elégedettek azzal, amit végeztünk, amit végezhettünk. Köszönöm a titkárság hatékony közreműködését, dr. Szikszai Mária munkáját, a korábbi és a most leköszönő elnökségnek, hogy egyetértésben dolgozhattunk.

A fiatalok talán az idősebbeknél inkább felismerték az akadémiai szervezettség lehetőségeit, és ezt a köztestületi tagság jelenlevő, választott képviselete is tükrözi. Remélem, mindenki érezhette azt a törekvésünket, hogy tiszteljük és megbecsüljük idősebb tagtársainkat, és lehetőségeink szerint elismerjük, támogatjuk a fiatalokat. Hogy végül díjakat alapíthattunk, és adhattunk át elsősorban sikeres fiatal kutatóknak, azért köszönet illeti testületünk két külső tagját: Székely Zsuzsát és Péter Pétert. Minden év szeptemberében, tanévkezdés előtt, fórumot szerveztünk a magyar felsőoktatás vezetőinek részvételével. Mandátumunk első 3 évében elemzést készítettünk, és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről, fejlesztésének kilátásairól: az a nyugtalanító érzésem, hogy éppen azok nem vették jó néven, akik hasznát vehették volna. Lehet, hasonló sorsa lesz második vállalkozásunknak is, amely arra irányult, hogy látleletet és leltárt készítsünk a romániai magyar tudományosság 2002–2012-es időszakáról. Köszönöm a szerzőknek, a szakbizottságoknak, hogy vállalkoztak saját szakterületük eredményeinek összefoglalására (tőlünk független okok miatt a kötet ősszel fog megjelenni).   A teljes nyíltság és nyitottság jegyében kapcsolatokat építettünk ki a Román Akadémia tagjaival, kolozsvári bizottságával, (közgyűléseinkre szinte minden alkalommal eljött a kolozsvári filiálé elnöke, több ízben az Akadémia elnöke), ennek is köszönhető, hogy többségi oldalról senki nem kifogásolta az MTA romániai jelenlétét. Az MTA elnöke és Felügyelő Bizottsága, az MTA főtitkára, az MTA MTK EB korábbi és mostani elnöke, a többi területi bizottság, amelyekkel kölcsönös és szoros volt a kapcsolat, mindig elismerően értékelték munkánkat.

Abban, amit az előbbiekben megpróbáltam tömören összefoglalni, az értékelés és az önértékelés is benne van. Köszönöm az Akadémia vezetőinek, külön a most is jelenlevőknek, valamint Németh Tamás akadémikusnak, korábbi főtitkárnak, és Dudits Dénes akadémikusnak, korábbi alelnöknek, akik hivatalból, de még inkább hivataluktól függetlenül különösen bíztak bennünk, támogattak bennünket. Köszönöm a magyarországi társbizottságok megértő, önzetlen támogatását, szolidaritását, a most lezáruló ciklusban elnöki funkciót betöltő akadémikusokét: a Bitskey Istvánét (DAB), a Bíró Péterét (VEAB), a Dékány Imréét (SZAB), a Kosztolányi Györgyét (PAB) és a Lakatos Istvánét (MAB). Szelíd emberségét, barátságát, töretlen bizalmát megidézve emlékezem Görömbei Andrásra, a KAB egyik alapítójára, az MTA MTK EB korábbi elnökére. Több világhírű tudóst láthattunk vendégül az értékek Akadémiája sorozatunk előadójaként, hadd köszönjem meg nekik is, és nyugtázzam elégtétellel, hogy senki nem volt, aki ne fogadta volna el meghívásunkat.

úgy látom – az indulás, a kiépülés és az elmúlt közel hét esztendő tanulságaként és értékeléseként –, hogy a Kolozsvári Területi Bizottság – jórészt tőle független okok miatt – nem stabilizálódott ugyan a remélt mértékben sem az Akadémia szerkezetében, sem a romániai magyar tudományosságban, de jó az irány, és jelentős az előrelépés. Továbbra is közös felelőssége a Magyar Tudományos Akadémiának és a mi Területi Bizottságunk megválasztandó vezetőségének, hogy erősítse hatását és jelenlétét. Ha ez nem történik meg, az Akadémia saját presztízsét veszélyezteti, a KAB pedig létében válik teljesen szimbolikussá. Pedig ki vonhatja kétségbe, hogy Erdély benne van a magyar tudomány múltjában, jelenében, és hogy benne kell lennie a jövőjében, benne volt a Magyar Tudományos Akadémia múltjában, fél lábbal benne van a jelenében, és nincs külső akadálya annak, hogy újra szerves része legyen. Ezen kell dolgozni.

A bizalmat újra megköszönve, ehhez kívánok eredményes munkát a megválasztandó új vezetőségnek.

Kolozsvár, 2014. június 21.

 

                                                Péntek János, az MTA külső tagja,

                                                a KAB leköszönő elnöke