A KAB hírei
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Kövér György, Poppe László
- A Magyar Tudomány Ünnepe Temesváron
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Gábos100
- FIATAL MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZEK 9. KONFERENCIÁJA
- 15. Matematika és informatika alkalmazásokkal konferencia
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Szathmáry Eörs
- 150 éves a kolozsvári magyar földrajzoktatás - novemberi események
- A Magyar Tudomány Ünnepe: Marosi György
- A Magyar Tudomány Ünnepe: A Magyar Tudomány Napja Partiumban
- A Magyar Tudomány Ünnepe
- Bolyai-Bartók-Kós kerekasztal
- Tehetséggondozó Médiatábor
- Trans-linguistica VII: Applied Linguistics in the Age of AI
- XVI. TUDOMÁNY- ÉS KUTATÁSTÖRTÉNETI KONFERENCIA
- 150 éves a kolozsvári magyar földrajzoktatás
- Vetésforgó 30. A klasszikus magyar irodalom kutatóinak jubileumi találkozója Kolozsváron
- New Tendencies in Architectural and Archaeological Investigation of Castles in Central Europe
- A Játéktér színházszakmai folyóirat rendezvényei a 15. dráMA kortárs színházi találkozón
- XI. Neurológus továbbképző
- A fordító mint kultúra- és irodalomközvetítő - Nemzetközi tudományos konferencia
TEST – HATALOM – INTÉZMÉNY: Performativitás és ellenműködései
Esemény időpontja:
- 2022-10-21 10:00:00
TEST – HATALOM – INTÉZMÉNY
Performativitás és ellenműködései
Online műhelykonferencia
A THI Kutatócsoport és az MTA KAB Színháztudományi Szakbizottságának rendezvénye
2022. október 21.
10.00-10.10 Megnyitó
10.10-10.30 (RO) 9.10-9.30 (HU)
KRICSFALUSI Beatrix (DE, Debrecen)
Cenzúra és/vagy intervenció
10.30-10.50
GEMZA Melinda
Antigoné a színházon kívül. Hogyan feszíti szét a részvételiség a kőszínház hagyományos kereteit
10.50-11.10
PATKÓ Éva (MME, Marosvásárhely)
Átláthatóság a rendezés művészetében
11.10-11.40 Vita
11.40-11.50 Szünet
11.50-12.10
HERCZOG Noémi (BBTE, Kolozsvár)
Ilyen is lehet a színház! A színházi felsőoktatás kritikájától a kritikus színházi felsőoktatás felé. P/Re/Enactment a freeszfe mozgalom performatív akcióiban
12.10-12.30
ADORJÁNI Panna (ELTE, Budapest)
A kollektív fogalmának használata Harag György és Tompa Miklós munkásságában
12.30-12.50
BESSENYEI GEDŐ István (MME, Marosvásárhely)
Tükör által, homályosan. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a Harag György utáni szatmárnémeti társulatban
12.50-13.10
SZIJÁRTÓ Zsolt (PTE, Pécs)
Performatív gyakorlatok egy lokális kulturális-művészeti színtéren
15.00-15.20
13.10-13.40 Vita
13.40-14.40 (RO)/12.40-13.40 (HU) Ebédszünet
14.40-15.00
UNGVÁRI ZRÍNYI ILDIKÓ (MME, Marosvásárhely)
Panoptikus test és perforamtív hatalom a 70-80-as években
- 00-15.20
NOVÁK Ildikó (MME, Marosvásárhely)
Performativitás és hatalom. Egyén és közösség viszonya a hatalom hálójában.
(Esettanulmány a marosvásárhelyi Állami Bábszínházból)
15.20-15.40
KELEMEN Kristóf (Budapest)
Munkásosztály-reprezentációk a magyar színpadon
15.40-16.00
- MÜLLER Péter (PTE, Pécs)
Eltérő testek: hiányzó, helyettesített, lefokozott, sérült, a szerephagyományt átíró testek
a magyar drámában és színpadon a rendszerváltás előtti és utáni évtizedekben
16.00-16.20
BARTHA Katalin Ágnes (BBTE, Kolozsvár)
Színpadi játékmód - és politikai hatalmi változások (Poór Lili esete)
16.20-16.50 Vita
16.50-17.00 (RO)/15.50-16.00 (HU) Zárszó
Performativitás és ellenműködései
THI konferencia-absztraktok
ADORJÁNI Panna
A kollektív fogalmának használata Harag György és Tompa Miklós munkásságában
A nemzetközi irodalom a kollektív alkotás stratégiáját rendszerint a rendezői színház ellenében, illetve azzal párhuzamosan mutatja be. Ennek az értelmezésnek a fókuszában ugyanakkor gyakran az angol nyelvű színházi hagyományok fejleményei állnak, és csak pontszerűen válnak elemzés tárgyává azok a színházi alkotók és csoportok, amelyeket a rendezői színházi paradigma felől szokás leírni. Annak feltárása érdekében, hogy mit jelenthet a kollektív fogalma ebben a másik kontextusban, jelen kutatás annak erdélyi gyökereit igyekszik feltárni. Diskurzuselemzés által kerül megvizsgálásra Tompa Miklós és Harag György munkásságának egy-egy szelete, pontosabban Harag György nagybányai-szatmári társulati működése, illetve Tompa Miklós esetében a rendezőkollektíva koncepciója.
Az elemzés szempontjául a kollektív alkotás szakirodalmából kölcsönvett fogalmak és elgondolások szolgálnak (pl. csoportfolyamat, a színész alkotóvá előléptetése, laboratórium, politikai célok, a drámaíró szerepének meggyengülése stb.), amelyeken keresztül lehetőség nyílik annak megértésére, hogy hogyan kerül feszültségteljes viszonyba ez a két színházcsinálási koncepció.
BARTHA Katalin Ágnes
Színpadi játékmód - és politikai hatalmi változások (Poór Lili esete)
A tanulmány a performativitás leírhatóságának és megragadhatóságának intézményi és személyes viszonylataira kíván rákérdezni egy színházi alkotó pályájának kapcsán. Poór Lili (1890-1962) neve bár a szűk szakma közegében néhány alakítása révén valamennyire ismert, konkrét színháznézői emlékezet ma már igen kevesekben élhet alakításairól (1959-ben lépett fel utoljára). Egyre növekvő kultusszal rendelkező férje, Janovics Jenő színház és filmrendező kultusza okán. Néhány fennmaradó némafilm kockáin is látható Poór, aki, talán nem mellékes, a némafilmek születése időszakában még nem volt Janovics felesége. Azonban a kultikus beállítódás szimbolikus társadalmi erőforrásként képes arra, hogy utólag áthangolja Poór Lili élettörténetének egészét. Janovicsot kiemeli, Poór Lilit homályban hagyja. Félévszázados színpadi pályafutásának azokra a vonatkozásaira kíván a kutatás figyelni, amely színjátszói stílus és játékmód változásához kapcsolódik, melyet az adott időszak éles politikai-hatalmi változásai kereteznek, melyek a színházi intézményt és normarendszerét is érintő változásokat hoztak.
BESSENYEI GEDŐ István:
Tükör által, homályosan. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a Harag György utáni szatmárnémeti társulatban
Kutatásomban a Harag György Távozását követő időszaktól vizsgálom tovább a társulat öndefiníciói, működési elvei, a rendezői színház szatmári modelljei szempontjából a társulat történetét, az intézménnyel szembeni, illetve az azon belüli hatalomgyakorlás kérdései mentén, folytatva a korábbi kutatásaim során megkezdett és A tükör lázadása címen publikált munkát. Vizsgálódásaim a társulaton belüli hierarchizáció folyamataira és az azokhoz kapcsolódó foucault-i értelemben vett hatalmi és fegyelmező mechanizmusokra fókuszálva követik nyomon a társulat rétegződését, a művészeti tanács intézményének megerősödését és hatalmi centrummá válását a vizsgált időszakot jellemző műsorpolitka és szereposztási gyakorlat tükrében (ehhez kapcsolódóan az alávetettek taktikáit is tematizálva a művészeti tanácsban elfoglalt helyükből fakadóan hatalommal rendelkezők stratégiáival szemben, többek között Bán Anna és Nagy Iza kapcsán). Azt a folyamatot követem tehát nyomon, amely során a kezdetek heterarchikus szerveződését fokozatosan felváltják a hierarchizált struktúrák, amelyek Parászka Miklós rendezői színházában teljesednek ki végül.
GEMZA Melinda
Antigoné a színházon kívül. Hogyan feszíti szét a részvételiség a kőszínház hagyományos kereteit
A tanulmány azt vizsgálja, hogy milyen módon hat vissza egy repertoáralapú, polgári illúziószínházi hagyományokra épülő, vidéki kőszínház működésére egy részvételi színházi kezdeményezés. Nikolaus Müller-Schöll a színház magán kívül fogalmát használja azoknak a formáknak a leírására, melyek megfosztják a határaiktól a korlátok közé szorított színházat, amelyek megnyitják a kőszínházi apparátust olyan igények felé melyekre nincs tér, idő figyelem a színház működésrendjében. A Csokonai Ifjúsági Program keretén belül született meg a Théba című, osztálytermi komplex színházi nevelési előadás, melynek fókuszában az egyén áll, és azt a lehetőséget járja körül a résztvevőkkel közösen, hogy mit tehet az egyén a fennálló hatalom törvényeivel szemben. Az előadás alapja részben Szophoklész Antigonéja, amely szintén a „magán kívülre kerülés” mozzanatát mutatja meg. Az előadás interaktív részeinek elemzése során kirajzolódik az, hogy miképpen hatványozódik meg a programok során a nézői részvétel performativitása, és ez milyen módon hat vissza a színház működésére.
HERCZOG Noémi
Ilyen is lehet a színház! A színházi felsőoktatás kritikájától a kritikus színházi felsőoktatás felé
P/Re/Enactment a freeszfe mozgalom performatív akcióiban
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói közössége 2020. szeptember 1-jén akciósorozatot indított az intézmény autonómiájának megőrzése érdekében. Ezt a kezdeményezést sokan elismerték a politikai tétek felől, de ritkábban emlegetik azt az esztétikai teljesítményt, amely a diákok akciósorozatának számos megmozdulását jellemezte. Nincs egyetértés abban sem, hogy ezek az akciók hol helyezkednek el a művészet és aktivizmus kijelölte skálán. Előadásomban a preenactment és az újrajátszás (reenactment) fogalmait értelmezem és ezekre hozok egy-egy példát a freeszfe mozgalom performanszai közül az egyetemfoglalás időszakából, azt remélve, hogy e radikális esztétikák nem tűnnek el nyomtalanul a magyar színházcsinálók eszköztárából.
KELEMEN Kristóf:
Munkásosztály-reprezentációk a magyar színpadon
A kutatás során azt vizsgálom, hogy az elmúlt évtizedben hogyan formálódott a munkásosztály színpadi reprezentációja Magyarországon. A munkás, a proli, a melós figurája a rendszerváltás után nemcsak a médiában, hanem a színpadon is átalakult, sokszor komikus figuraként jelent meg - de mit kezdenek a munkás alakjával az alkotók manapság? A színrevitel során emlékezetpolitikai kérdések felé fordulnak, vagy esetleg megjelenik a jelenkori munkásosztály reprezentációja is? A releváns előadások elemzése mellett kitérek arra, hogy a színházcsinálók nyilatkozatai hogyan reflektálnak a munkásosztály helyzetére és mely társadalomtudományi diskurzusokhoz kapcsolódnak.
KRICSFALUSI Beatrix
Cenzúra és/vagy intervenció
A színháztudomány diskurzusában az elmúlt évtizedekben konszenzus látszott kialakulni azon megállapítás körül, hogy a színházi előadás performatív folyamatok összességeként ragadható meg, melyekben a jelentések (a színrevitel során) előre eltervezett módon, de mégsem teljességgel uralhatóan jönnek létre. Már csak azért sem, mert a szintén széles körben osztott nézet szerint az előadás játékosok és nézők interakciójaként létesül. A nyilvános gyülekezési helyzeten túlmenően ez a kalkulált kalkulálhatatlanság okolható azért, hogy a színház politikai szempontból kényes, ha nem egyenesen veszélyes terepnek bizonyult. Előadásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy mindezzel mennyire számolnak a performatív folyamatokat megzabolázni kívánó erők, legyenek azok akár a cenzúra igényével fellépő államhatalmi apparátusok, akár valamilyen politikai intervenciós agendával rendelkező színházi alkotók.
NOVÁK Ildikó
Performativitás és hatalom. Egyén és közösség viszonya a hatalom hálójában.
(Esettanulmány a marosvásárhelyi Állami Bábszínházból)
A tanulmány első lépésben fogalmi szempontok alapján közelít a performativitás és a hatalom
viszonyának megvilágításához. Következő lépésben a Cristian Pepino által megfogalmazott állítás alapján, mely szerint a bábszínház intézménye a Ceausescu diktatúra legkeményebb éveiben menedékül szolgált az olyan személyeknek, akik politikai szempontból nem voltak kívánatosak más, a hatalom számára szembetűnőbb intézményekben, megvizsgálja a 20. század kilencvenes „fordulat”-ának közelében Smaranda Enache és Fodor Zeno, a marosvásárhelyi Állami Bábszínházból [mai nevén Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház]) igazgatóinak élettörténetében előforduló performatív esetek elemzésével, hogy miként mutatkozik meg az egyén és hatalom viszonya a közösség tükrében, és mindez hogyan csapódik le az egyéni élettörténetek alakulásában, milyen módon befolyásolja az egyéni döntéseket.
Módszerként a korabeli sajtóban megjelent cikkek tartalomelemzését és az interjúk feldolgozását alkalmazzuk.
PATKÓ Éva
Átláthatóság a rendezés művészetében
A rendezés mint társadalmi funkció, tehát feltehetően jól vagy jobban körvonalazott programmal rendelkező cselekedet egy új perspektívát mutat(hat) fel a burokban alkotó művészi folyamatok kiegészítéseként, vagy akát helyett. Ez az új perspektíva pedig a rendezés művészetét is változásra kényszeríti. Boenish új Regie fogalmából kiindulva és Milo Rau Genti manifesztumának gesztusértékű radikalizmusát vizsgálva, a rendezés művészetének átláthatóbb igénye fogalmazódik meg.
MÜLLER Péter
Eltérő testek: hiányzó, helyettesített, lefokozott, sérült, a szerephagyományt átíró testek
a magyar drámában és színpadon a rendszerváltás előtti és utáni évtizedekben
Az elemzett példák azokra a kimozdításokra mutatnak rá, amikor a drámában illetve a színrevitelben az uralkodó testhasználat, testreprezentáció szubverzív módon működik, valamint arra, hogy mit látnak meg ebből a politikai vagy szakmai hatalmi pozícióban lévő aktorok. Örkény István Pisti a vérzivatarban (1969/1979) című drámájának második részének elején Pisti vákuumként „kel életre” és jut rövid időn belül a halatom csúcsára. A személyi kultusz groteszk képét megrajzoló Örkénynek arra is van gondja, hogy a láthatatlan láthatóságának kérdését szóba hozza. Ez utóbbi felvetést tartalmazó dialógus azonban az önkény áldozatául esik, és kimarad a tíz év betiltás után végre bemutatásra kerülő darabból.
Paál István Übü király (1977) rendezése patkányként viszi színre a két főszereplőt, emellett a politikai rezsimet gúnyoló fricskákat helyez el az előadásban. Ez utóbbiak aztán kikerülnek a produkcióból, a patkány Übük kapcsán pedig a kritika arról győzködi az olvasókat, hogy az előadásnak semmi köze a magyar viszonyokhoz, és hogy „ami a színpadon lejátszódik, az nem a nézőtér valósága, hanem csak egy történelemfilozófiai lehetőség”.
Paál szolnoki Hamlet-rendezése (1981) azzal, hogy Kovács Lajosra osztja a címszerepet, felforgatja és átírja a szerephagyományt. Kovács alkatilag nem egy olyan értelmiségi habitust képvisel, akitől az önkényuralomnak nem kell tartania. A figurából sugárzó nyersesség, faragatlanság, indulatvezéreltség őt nem hercegnek, hanem a rendszerrel szembeszállni képes lázadónak mutatja, aki e tulajdonságai révén jelent fenyegetést az elnyomó rezsimre.
Jeles András, amikor 1985-ben Drámai események címen színre viszi Dobozy Imre 1957-es kurzusdrámáját, a Szélvihart, akkor színházi eszközökkel dekonstruálja a darabot. Ezen keresztül szembesíti a politikai rendszert saját deklarált preferenciáival, a közösséggel (a tömeggel), akit az előadás valódi hősévé avat (zárójelbe téve az individuumot), a baloldalisággal, a politika mindent átitató voltával, és Dobozy szövegén keresztül (annak színházi jelek révén történő lebontásával) kibontja és láthatóvá teszi a rendszer egészének tartalom nélküliségét, öncélúságát.
Halász Péter A kínai (1992) című produkciója szándékolt korlátozást – a testre vonatkoztatva: csonkítást – hajt végre az észlelésen, amikor lehetetlenné teszi a színre vitt testeknek a maguk egészében történő észlelését. Képi és szövegi fragmentumok sorozata az előadás, amelynek ebben a töredezett voltában a képileg töredezett, csonkolt testek a központi médiumai, kihívást intézve a test jól láthatóságának és plasztikus színrevitelének hagyományával szemben.
Jeles András Színház a színházban – Play Molnár (2002) című produkciója, mely Molnárnak A testőr című darabját játszatja el, szereplőkként olyan személyeket választ, akik valamilyen baleset vagy szervi ok miatt nincsenek birtokában a színpadon megszokott verbális kommunikáció hiánytalan képességének. A testi katasztrófából részlegesen felépült, illetve siket szereplők nem eljátsszák a saját fogyatékosságukat, rendhagyó testi képességeiket, amikor a Molnár-darab szerepeiben színen vannak, hanem a maguk speciális adottságaihoz igazítják, hasonítják a szerepeket. Ezzel pedig felforgatják az uralkodó színházi hagyományt, amit esztétikai és intézményi szempontból is tekinthetünk egy hatalmi status quoval szembeni gesztusnak.
Tasnádi István Kartonpapa (2018) című darabjának címszereplője egy halott személy kellékként színre vitt képviselője, akit özvegye élőként kezel. Ebbe a „játékba” aztán a rokonság is belemegy. Kartonpapa éppúgy nincs jelen, miként ötven évvel korábban Örkény darabjában Pisti, és éppúgy meghatározza, hatalmában tartja – a hozzá való viszony révén – a családtagokat, mint Örkénynél Pisti a társadalmat. A Kartonpapa szavait „tolmácsoló” Helga ezeket mondja: „Nem mindenki lát engem, nem mindenki hall engem, ezért az ostobák és vakmerőek hajlamosak alábecsülni. Pedig itt vagyok, mindig itt vagyok, itt járok közöttetek. […] és jaj annak, aki megkérdőjelezi iszonyú hatalmam!”
SZIJÁRTÓ Zsolt:
Performatív gyakorlatok egy lokális kulturális-művészeti színtéren
A kutatás a rendszerváltás körüli pécsi kulturális-művészeti mező történéseit állítja középpontba. Három nagyobb területet, illetőleg a közöttük lévő kölcsönhatásokat, interakciókat vizsgálja részletesebben (a képzőművészet, a színház és a popkultúra), minden esetben bemutatva az adott szcénában zajló eseményeket, de mindvégig az együttműködésekre koncentrálva. A távolabbi cél egy sajátos nyilvánosságforma rekonstrukciója, amely ugyan lokálisan jött létre, de a korszak egészére jellemzőnek mondható.
Mindegyik szcénában működött az adott időszakban egy-egy meghatározó szereplő – Keserü Ilona, Szikora János és Lovasi András – akiknek alkotói tevékenysége messze túlmutatott a helyi kulturális-művészeti világ horizontján, ugyanakkor mélyen (élettörténetileg is) beágyazottak voltak a lokális társadalom és kultúra rendszerében. Természetesen számos különbség felfedezhető közöttük – alkotópályájuk különböző korszakaiban voltak, tevékenységeik is eltérő intézményi környezethez kapcsolódott –, ám összekötötte őket egy fontos elem: a vizualitás (és a performansz, performativitás) iránti elkötelezett érdeklődés.
Jelen kutatási beszámoló – egy pécsi színházi előadás, a Szikora János által 1991 tavaszán rendezett A mi urunk festője című darab színpadi képeinek középpontban állításával – a képzőművészet és a színház közötti kapcsolódási pontokat vizsgálja részletesebben.
UNGVÁRI ZRÍNYI ILDIKÓ
Panoptikus test és performatív hatalom a ‘70-‘80-as években
Dolgozatomban a 70-80-as évek színházának és a mindennapok performanszainak kapcsolatát vizsgálom marosvásárhelyi színtereken. Hangsúlyos a mindennapi performanszok sajátos testisége: míg a kőszínházakban és így a Stúdió színpadán is a panoptikus, felügyelt testmodell uralkodik (kevés kivétellel a Szatnyiszlavszkij-módszer által formába tetten), addig az alternatív kultúra tereiben változatos performatív gyakorlat alakul ki, a színháziság és a mindennapok határán. A mindennapokban, az intézményes működésen kívül eső játék-létmód valósága tulajdonképpen felmutatása révén válik ellenműködéssé, egy olyan politikai helyzetben, ahol lehetetlen volna a nyílt szembeszállás. A zömmel a Thália színjászócsoport mindennapjaiban megfigyelt performatív gyakorlatokhoz hozzákapcsolhatók a MAMŰ képzőművészcsoport tagjai által külső terekben szervezett performanszok, akciók. Vizsgálatunk tárgya, hogy hogy ezek a nem-verbális test-archívumok miért nem aktivizálódnak az ekkor színházként elfogadott tevékenységekben, ahogy a rendezői hitvallások bizonyítják, és hogyan örökítődnek át a fegyelmezés testi habitusai a diktatúrát követő kultúrateremtő és politikát alakító folyamatokba.
TEST – HATALOM – INTÉZMÉNY
Performativitás és ellenműködései
Online műhelykonferencia
A THI Kutatócsoport és az MTA KAB Színháztudományi Szakbizottságának rendezvénye
2022. október 21.
10.00-10.10 Megnyitó
10.10-10.30 (RO) 9.10-9.30 (HU)
KRICSFALUSI Beatrix (DE, Debrecen)
Cenzúra és/vagy intervenció
10.30-10.50
GEMZA Melinda
Antigoné a színházon kívül. Hogyan feszíti szét a részvételiség a kőszínház hagyományos kereteit
10.50-11.10
PATKÓ Éva (MME, Marosvásárhely)
Átláthatóság a rendezés művészetében
11.10-11.40 Vita
11.40-11.50 Szünet
11.50-12.10
HERCZOG Noémi (BBTE, Kolozsvár)
Ilyen is lehet a színház! A színházi felsőoktatás kritikájától a kritikus színházi felsőoktatás felé. P/Re/Enactment a freeszfe mozgalom performatív akcióiban
12.10-12.30
ADORJÁNI Panna (ELTE, Budapest)
A kollektív fogalmának használata Harag György és Tompa Miklós munkásságában
12.30-12.50
BESSENYEI GEDŐ István (MME, Marosvásárhely)
Tükör által, homályosan. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a Harag György utáni szatmárnémeti társulatban
12.50-13.10
SZIJÁRTÓ Zsolt (PTE, Pécs)
Performatív gyakorlatok egy lokális kulturális-művészeti színtéren
15.00-15.20
13.10-13.40 Vita
13.40-14.40 (RO)/12.40-13.40 (HU) Ebédszünet
14.40-15.00
UNGVÁRI ZRÍNYI ILDIKÓ (MME, Marosvásárhely)
Panoptikus test és perforamtív hatalom a 70-80-as években
- 00-15.20
NOVÁK Ildikó (MME, Marosvásárhely)
Performativitás és hatalom. Egyén és közösség viszonya a hatalom hálójában.
(Esettanulmány a marosvásárhelyi Állami Bábszínházból)
15.20-15.40
KELEMEN Kristóf (Budapest)
Munkásosztály-reprezentációk a magyar színpadon
15.40-16.00
- MÜLLER Péter (PTE, Pécs)
Eltérő testek: hiányzó, helyettesített, lefokozott, sérült, a szerephagyományt átíró testek
a magyar drámában és színpadon a rendszerváltás előtti és utáni évtizedekben
16.00-16.20
BARTHA Katalin Ágnes (BBTE, Kolozsvár)
Színpadi játékmód - és politikai hatalmi változások (Poór Lili esete)
16.20-16.50 Vita
16.50-17.00 (RO)/15.50-16.00 (HU) Zárszó
Performativitás és ellenműködései
THI konferencia-absztraktok
ADORJÁNI Panna
A kollektív fogalmának használata Harag György és Tompa Miklós munkásságában
A nemzetközi irodalom a kollektív alkotás stratégiáját rendszerint a rendezői színház ellenében, illetve azzal párhuzamosan mutatja be. Ennek az értelmezésnek a fókuszában ugyanakkor gyakran az angol nyelvű színházi hagyományok fejleményei állnak, és csak pontszerűen válnak elemzés tárgyává azok a színházi alkotók és csoportok, amelyeket a rendezői színházi paradigma felől szokás leírni. Annak feltárása érdekében, hogy mit jelenthet a kollektív fogalma ebben a másik kontextusban, jelen kutatás annak erdélyi gyökereit igyekszik feltárni. Diskurzuselemzés által kerül megvizsgálásra Tompa Miklós és Harag György munkásságának egy-egy szelete, pontosabban Harag György nagybányai-szatmári társulati működése, illetve Tompa Miklós esetében a rendezőkollektíva koncepciója.
Az elemzés szempontjául a kollektív alkotás szakirodalmából kölcsönvett fogalmak és elgondolások szolgálnak (pl. csoportfolyamat, a színész alkotóvá előléptetése, laboratórium, politikai célok, a drámaíró szerepének meggyengülése stb.), amelyeken keresztül lehetőség nyílik annak megértésére, hogy hogyan kerül feszültségteljes viszonyba ez a két színházcsinálási koncepció.
BARTHA Katalin Ágnes
Színpadi játékmód - és politikai hatalmi változások (Poór Lili esete)
A tanulmány a performativitás leírhatóságának és megragadhatóságának intézményi és személyes viszonylataira kíván rákérdezni egy színházi alkotó pályájának kapcsán. Poór Lili (1890-1962) neve bár a szűk szakma közegében néhány alakítása révén valamennyire ismert, konkrét színháznézői emlékezet ma már igen kevesekben élhet alakításairól (1959-ben lépett fel utoljára). Egyre növekvő kultusszal rendelkező férje, Janovics Jenő színház és filmrendező kultusza okán. Néhány fennmaradó némafilm kockáin is látható Poór, aki, talán nem mellékes, a némafilmek születése időszakában még nem volt Janovics felesége. Azonban a kultikus beállítódás szimbolikus társadalmi erőforrásként képes arra, hogy utólag áthangolja Poór Lili élettörténetének egészét. Janovicsot kiemeli, Poór Lilit homályban hagyja. Félévszázados színpadi pályafutásának azokra a vonatkozásaira kíván a kutatás figyelni, amely színjátszói stílus és játékmód változásához kapcsolódik, melyet az adott időszak éles politikai-hatalmi változásai kereteznek, melyek a színházi intézményt és normarendszerét is érintő változásokat hoztak.
BESSENYEI GEDŐ István:
Tükör által, homályosan. Intézményesülés, hierarchizáció, hatalom a Harag György utáni szatmárnémeti társulatban
Kutatásomban a Harag György Távozását követő időszaktól vizsgálom tovább a társulat öndefiníciói, működési elvei, a rendezői színház szatmári modelljei szempontjából a társulat történetét, az intézménnyel szembeni, illetve az azon belüli hatalomgyakorlás kérdései mentén, folytatva a korábbi kutatásaim során megkezdett és A tükör lázadása címen publikált munkát. Vizsgálódásaim a társulaton belüli hierarchizáció folyamataira és az azokhoz kapcsolódó foucault-i értelemben vett hatalmi és fegyelmező mechanizmusokra fókuszálva követik nyomon a társulat rétegződését, a művészeti tanács intézményének megerősödését és hatalmi centrummá válását a vizsgált időszakot jellemző műsorpolitka és szereposztási gyakorlat tükrében (ehhez kapcsolódóan az alávetettek taktikáit is tematizálva a művészeti tanácsban elfoglalt helyükből fakadóan hatalommal rendelkezők stratégiáival szemben, többek között Bán Anna és Nagy Iza kapcsán). Azt a folyamatot követem tehát nyomon, amely során a kezdetek heterarchikus szerveződését fokozatosan felváltják a hierarchizált struktúrák, amelyek Parászka Miklós rendezői színházában teljesednek ki végül.
GEMZA Melinda
Antigoné a színházon kívül. Hogyan feszíti szét a részvételiség a kőszínház hagyományos kereteit
A tanulmány azt vizsgálja, hogy milyen módon hat vissza egy repertoáralapú, polgári illúziószínházi hagyományokra épülő, vidéki kőszínház működésére egy részvételi színházi kezdeményezés. Nikolaus Müller-Schöll a színház magán kívül fogalmát használja azoknak a formáknak a leírására, melyek megfosztják a határaiktól a korlátok közé szorított színházat, amelyek megnyitják a kőszínházi apparátust olyan igények felé melyekre nincs tér, idő figyelem a színház működésrendjében. A Csokonai Ifjúsági Program keretén belül született meg a Théba című, osztálytermi komplex színházi nevelési előadás, melynek fókuszában az egyén áll, és azt a lehetőséget járja körül a résztvevőkkel közösen, hogy mit tehet az egyén a fennálló hatalom törvényeivel szemben. Az előadás alapja részben Szophoklész Antigonéja, amely szintén a „magán kívülre kerülés” mozzanatát mutatja meg. Az előadás interaktív részeinek elemzése során kirajzolódik az, hogy miképpen hatványozódik meg a programok során a nézői részvétel performativitása, és ez milyen módon hat vissza a színház működésére.
HERCZOG Noémi
Ilyen is lehet a színház! A színházi felsőoktatás kritikájától a kritikus színházi felsőoktatás felé
P/Re/Enactment a freeszfe mozgalom performatív akcióiban
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói közössége 2020. szeptember 1-jén akciósorozatot indított az intézmény autonómiájának megőrzése érdekében. Ezt a kezdeményezést sokan elismerték a politikai tétek felől, de ritkábban emlegetik azt az esztétikai teljesítményt, amely a diákok akciósorozatának számos megmozdulását jellemezte. Nincs egyetértés abban sem, hogy ezek az akciók hol helyezkednek el a művészet és aktivizmus kijelölte skálán. Előadásomban a preenactment és az újrajátszás (reenactment) fogalmait értelmezem és ezekre hozok egy-egy példát a freeszfe mozgalom performanszai közül az egyetemfoglalás időszakából, azt remélve, hogy e radikális esztétikák nem tűnnek el nyomtalanul a magyar színházcsinálók eszköztárából.
KELEMEN Kristóf:
Munkásosztály-reprezentációk a magyar színpadon
A kutatás során azt vizsgálom, hogy az elmúlt évtizedben hogyan formálódott a munkásosztály színpadi reprezentációja Magyarországon. A munkás, a proli, a melós figurája a rendszerváltás után nemcsak a médiában, hanem a színpadon is átalakult, sokszor komikus figuraként jelent meg - de mit kezdenek a munkás alakjával az alkotók manapság? A színrevitel során emlékezetpolitikai kérdések felé fordulnak, vagy esetleg megjelenik a jelenkori munkásosztály reprezentációja is? A releváns előadások elemzése mellett kitérek arra, hogy a színházcsinálók nyilatkozatai hogyan reflektálnak a munkásosztály helyzetére és mely társadalomtudományi diskurzusokhoz kapcsolódnak.
KRICSFALUSI Beatrix
Cenzúra és/vagy intervenció
A színháztudomány diskurzusában az elmúlt évtizedekben konszenzus látszott kialakulni azon megállapítás körül, hogy a színházi előadás performatív folyamatok összességeként ragadható meg, melyekben a jelentések (a színrevitel során) előre eltervezett módon, de mégsem teljességgel uralhatóan jönnek létre. Már csak azért sem, mert a szintén széles körben osztott nézet szerint az előadás játékosok és nézők interakciójaként létesül. A nyilvános gyülekezési helyzeten túlmenően ez a kalkulált kalkulálhatatlanság okolható azért, hogy a színház politikai szempontból kényes, ha nem egyenesen veszélyes terepnek bizonyult. Előadásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy mindezzel mennyire számolnak a performatív folyamatokat megzabolázni kívánó erők, legyenek azok akár a cenzúra igényével fellépő államhatalmi apparátusok, akár valamilyen politikai intervenciós agendával rendelkező színházi alkotók.
NOVÁK Ildikó
Performativitás és hatalom. Egyén és közösség viszonya a hatalom hálójában.
(Esettanulmány a marosvásárhelyi Állami Bábszínházból)
A tanulmány első lépésben fogalmi szempontok alapján közelít a performativitás és a hatalom
viszonyának megvilágításához. Következő lépésben a Cristian Pepino által megfogalmazott állítás alapján, mely szerint a bábszínház intézménye a Ceausescu diktatúra legkeményebb éveiben menedékül szolgált az olyan személyeknek, akik politikai szempontból nem voltak kívánatosak más, a hatalom számára szembetűnőbb intézményekben, megvizsgálja a 20. század kilencvenes „fordulat”-ának közelében Smaranda Enache és Fodor Zeno, a marosvásárhelyi Állami Bábszínházból [mai nevén Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház]) igazgatóinak élettörténetében előforduló performatív esetek elemzésével, hogy miként mutatkozik meg az egyén és hatalom viszonya a közösség tükrében, és mindez hogyan csapódik le az egyéni élettörténetek alakulásában, milyen módon befolyásolja az egyéni döntéseket.
Módszerként a korabeli sajtóban megjelent cikkek tartalomelemzését és az interjúk feldolgozását alkalmazzuk.
PATKÓ Éva
Átláthatóság a rendezés művészetében
A rendezés mint társadalmi funkció, tehát feltehetően jól vagy jobban körvonalazott programmal rendelkező cselekedet egy új perspektívát mutat(hat) fel a burokban alkotó művészi folyamatok kiegészítéseként, vagy akát helyett. Ez az új perspektíva pedig a rendezés művészetét is változásra kényszeríti. Boenish új Regie fogalmából kiindulva és Milo Rau Genti manifesztumának gesztusértékű radikalizmusát vizsgálva, a rendezés művészetének átláthatóbb igénye fogalmazódik meg.
MÜLLER Péter
Eltérő testek: hiányzó, helyettesített, lefokozott, sérült, a szerephagyományt átíró testek
a magyar drámában és színpadon a rendszerváltás előtti és utáni évtizedekben
Az elemzett példák azokra a kimozdításokra mutatnak rá, amikor a drámában illetve a színrevitelben az uralkodó testhasználat, testreprezentáció szubverzív módon működik, valamint arra, hogy mit látnak meg ebből a politikai vagy szakmai hatalmi pozícióban lévő aktorok. Örkény István Pisti a vérzivatarban (1969/1979) című drámájának második részének elején Pisti vákuumként „kel életre” és jut rövid időn belül a halatom csúcsára. A személyi kultusz groteszk képét megrajzoló Örkénynek arra is van gondja, hogy a láthatatlan láthatóságának kérdését szóba hozza. Ez utóbbi felvetést tartalmazó dialógus azonban az önkény áldozatául esik, és kimarad a tíz év betiltás után végre bemutatásra kerülő darabból.
Paál István Übü király (1977) rendezése patkányként viszi színre a két főszereplőt, emellett a politikai rezsimet gúnyoló fricskákat helyez el az előadásban. Ez utóbbiak aztán kikerülnek a produkcióból, a patkány Übük kapcsán pedig a kritika arról győzködi az olvasókat, hogy az előadásnak semmi köze a magyar viszonyokhoz, és hogy „ami a színpadon lejátszódik, az nem a nézőtér valósága, hanem csak egy történelemfilozófiai lehetőség”.
Paál szolnoki Hamlet-rendezése (1981) azzal, hogy Kovács Lajosra osztja a címszerepet, felforgatja és átírja a szerephagyományt. Kovács alkatilag nem egy olyan értelmiségi habitust képvisel, akitől az önkényuralomnak nem kell tartania. A figurából sugárzó nyersesség, faragatlanság, indulatvezéreltség őt nem hercegnek, hanem a rendszerrel szembeszállni képes lázadónak mutatja, aki e tulajdonságai révén jelent fenyegetést az elnyomó rezsimre.
Jeles András, amikor 1985-ben Drámai események címen színre viszi Dobozy Imre 1957-es kurzusdrámáját, a Szélvihart, akkor színházi eszközökkel dekonstruálja a darabot. Ezen keresztül szembesíti a politikai rendszert saját deklarált preferenciáival, a közösséggel (a tömeggel), akit az előadás valódi hősévé avat (zárójelbe téve az individuumot), a baloldalisággal, a politika mindent átitató voltával, és Dobozy szövegén keresztül (annak színházi jelek révén történő lebontásával) kibontja és láthatóvá teszi a rendszer egészének tartalom nélküliségét, öncélúságát.
Halász Péter A kínai (1992) című produkciója szándékolt korlátozást – a testre vonatkoztatva: csonkítást – hajt végre az észlelésen, amikor lehetetlenné teszi a színre vitt testeknek a maguk egészében történő észlelését. Képi és szövegi fragmentumok sorozata az előadás, amelynek ebben a töredezett voltában a képileg töredezett, csonkolt testek a központi médiumai, kihívást intézve a test jól láthatóságának és plasztikus színrevitelének hagyományával szemben.
Jeles András Színház a színházban – Play Molnár (2002) című produkciója, mely Molnárnak A testőr című darabját játszatja el, szereplőkként olyan személyeket választ, akik valamilyen baleset vagy szervi ok miatt nincsenek birtokában a színpadon megszokott verbális kommunikáció hiánytalan képességének. A testi katasztrófából részlegesen felépült, illetve siket szereplők nem eljátsszák a saját fogyatékosságukat, rendhagyó testi képességeiket, amikor a Molnár-darab szerepeiben színen vannak, hanem a maguk speciális adottságaihoz igazítják, hasonítják a szerepeket. Ezzel pedig felforgatják az uralkodó színházi hagyományt, amit esztétikai és intézményi szempontból is tekinthetünk egy hatalmi status quoval szembeni gesztusnak.
Tasnádi István Kartonpapa (2018) című darabjának címszereplője egy halott személy kellékként színre vitt képviselője, akit özvegye élőként kezel. Ebbe a „játékba” aztán a rokonság is belemegy. Kartonpapa éppúgy nincs jelen, miként ötven évvel korábban Örkény darabjában Pisti, és éppúgy meghatározza, hatalmában tartja – a hozzá való viszony révén – a családtagokat, mint Örkénynél Pisti a társadalmat. A Kartonpapa szavait „tolmácsoló” Helga ezeket mondja: „Nem mindenki lát engem, nem mindenki hall engem, ezért az ostobák és vakmerőek hajlamosak alábecsülni. Pedig itt vagyok, mindig itt vagyok, itt járok közöttetek. […] és jaj annak, aki megkérdőjelezi iszonyú hatalmam!”
SZIJÁRTÓ Zsolt:
Performatív gyakorlatok egy lokális kulturális-művészeti színtéren
A kutatás a rendszerváltás körüli pécsi kulturális-művészeti mező történéseit állítja középpontba. Három nagyobb területet, illetőleg a közöttük lévő kölcsönhatásokat, interakciókat vizsgálja részletesebben (a képzőművészet, a színház és a popkultúra), minden esetben bemutatva az adott szcénában zajló eseményeket, de mindvégig az együttműködésekre koncentrálva. A távolabbi cél egy sajátos nyilvánosságforma rekonstrukciója, amely ugyan lokálisan jött létre, de a korszak egészére jellemzőnek mondható.
Mindegyik szcénában működött az adott időszakban egy-egy meghatározó szereplő – Keserü Ilona, Szikora János és Lovasi András – akiknek alkotói tevékenysége messze túlmutatott a helyi kulturális-művészeti világ horizontján, ugyanakkor mélyen (élettörténetileg is) beágyazottak voltak a lokális társadalom és kultúra rendszerében. Természetesen számos különbség felfedezhető közöttük – alkotópályájuk különböző korszakaiban voltak, tevékenységeik is eltérő intézményi környezethez kapcsolódott –, ám összekötötte őket egy fontos elem: a vizualitás (és a performansz, performativitás) iránti elkötelezett érdeklődés.
Jelen kutatási beszámoló – egy pécsi színházi előadás, a Szikora János által 1991 tavaszán rendezett A mi urunk festője című darab színpadi képeinek középpontban állításával – a képzőművészet és a színház közötti kapcsolódási pontokat vizsgálja részletesebben.
UNGVÁRI ZRÍNYI ILDIKÓ
Panoptikus test és performatív hatalom a ‘70-‘80-as években
Dolgozatomban a 70-80-as évek színházának és a mindennapok performanszainak kapcsolatát vizsgálom marosvásárhelyi színtereken. Hangsúlyos a mindennapi performanszok sajátos testisége: míg a kőszínházakban és így a Stúdió színpadán is a panoptikus, felügyelt testmodell uralkodik (kevés kivétellel a Szatnyiszlavszkij-módszer által formába tetten), addig az alternatív kultúra tereiben változatos performatív gyakorlat alakul ki, a színháziság és a mindennapok határán. A mindennapokban, az intézményes működésen kívül eső játék-létmód valósága tulajdonképpen felmutatása révén válik ellenműködéssé, egy olyan politikai helyzetben, ahol lehetetlen volna a nyílt szembeszállás. A zömmel a Thália színjászócsoport mindennapjaiban megfigyelt performatív gyakorlatokhoz hozzákapcsolhatók a MAMŰ képzőművészcsoport tagjai által külső terekben szervezett performanszok, akciók. Vizsgálatunk tárgya, hogy hogy ezek a nem-verbális test-archívumok miért nem aktivizálódnak az ekkor színházként elfogadott tevékenységekben, ahogy a rendezői hitvallások bizonyítják, és hogyan örökítődnek át a fegyelmezés testi habitusai a diktatúrát követő kultúrateremtő és politikát alakító folyamatokba.